- Szerző: Budai László
- Hozzászólások: 0
Jankovich Ferenc: Hol a régi Bakony?
Szeretem a szépet, új házakban, kőben,
faluban, városba... égig épülőben;
szelíd gépekben is, melyeknek ereje
hozzá járul, hogy a népet fölemelje;
ásványban is, mikor tárlik sok halomban,
csodás, ismeretlen halmazállapotban:
s tőle száz lelemény kap újult erőre,
méreg vagy orvosság s festék lesz belőle —
Szeretem, de mégis ... Néha, mintha fájna:
lenn, a szívem mélyén, gyermekkorom tája.
Palota, Pétfürdő s az a nagy gyárváros,
mely ott terpeszkedik s rajzát veti, már most;
s hosszú kéményekkel nyúlván, az egekig
veri fel sárga, kék s szürke fellegeit,
gőze nyájaival legelve a fákat —
eltünteti lassan azt a kedves tájat.
Hol a híres Bakony sok vadas erdeje?
Hol immár a Sárrét sok csukája s ere?
Hol van a nagy-fenyves sok kicsi ligete:
Hol én futkároztam s terveztem?... Hűlt helye.
Hol a malom-erdő, ahol tüzet rakánk,
sütögetve gyönge tejes kukoricánk?
Mikor nem vetettünk egyébre sem ügyet:
csak, hogy a csősz meg ne szagolja a tüzet.
S nem is kezdtünk hozzá addig, csakis akkor,
mikor szél-kívül járt az öreg imposztor...
Most is ott kísérget, két-három pajtásom,
nézelődve bolygunk egy tenyér tisztáson,
szedjük a hullt ágat, van is már egy ölnyi
(míg kettő oda van kukoricát törni)
s ahol akad jó gyep, kilesni való rés:
ott esik egy kis jó erdei tüzelés ...
Mint az üdvözöltek, izgunk elmerülten
(ha mind egyet értünk — az a jó a „bűnben”)
Éhes szemmel guggol négy-öt parázsleső,
bot végin buzogány a kukoricacső:
s a gyerekembernek meg attól támad kedve,
mikor a csévének serceg teje-nedve...
Ínyeimre most is visszaküldi, üde
vadméz izét a sült fekete csemege!
Rágjuk, míg a tűzbe bámulunk kuporgón,
vad kamasz fogakkal ropogtatva forrón ...
Tekeredik a láng, belenyal az ágba,
lassú szívóssággal, mint a hernyó rágja,
s magát a vastagján addig teszi-veszi:
mig az egész rakást szín hamuvá eszi.
Akkor is még, kapja, legutolsót csillan,
és azzal, maga, mint a lélek, elillan.
Hej, de régen is volt, amikor mi ottan ...
Sajg a szív, ha visszarévedek kopottan.
Öregedő fővel nehéz elgondolni:
mért is esett oly jól az a lopott holmi?
A tisztet, a botot, a pofont, az ostort
nem kívánom vissza, — mikor olyan rossz volt!
De ha elgondolom, néhanapján, mégis:
vad kamasz koromban, hogy volt — lopva — jó is:
szívemben összeüt a földi és égi,
versemben összeüt az új és régi,
s Bakony-erdő lelkem: én leszek a vadja,
amely azt az erdőt dúlja, hasogatja...
Hol a híres Bakony sok vadas erdeje?
Hol immár a Sárrét sok csukája s ere?
Hol van a nagy-fenyves sok kicsiny ligete:
hol én futkároztam s terveztem?... Hűlt helye.
kulcsszavak: vers, Várpalota, Pétfürdő, Bakony, Jankovich Ferenc