Jankovich Ferenc: Hol a régi Bakony?

Szeretem a szépet, új házakban, kőben, 
faluban, városba... égig épülőben; 
szelíd gépekben is, melyeknek ereje 
hozzá járul, hogy a népet fölemelje; 
ásványban is, mikor tárlik sok halomban, 
csodás, ismeretlen halmazállapotban: 
s tőle száz lelemény kap újult erőre, 
méreg vagy orvosság s festék lesz belőle — 
Szeretem, de mégis ... Néha, mintha fájna: 
lenn, a szívem mélyén, gyermekkorom tája.

Palota, Pétfürdő s az a nagy gyárváros, 
mely ott terpeszkedik s rajzát veti, már most; 
s hosszú kéményekkel nyúlván, az egekig 
veri fel sárga, kék s szürke fellegeit, 
gőze nyájaival legelve a fákat — 
eltünteti lassan azt a kedves tájat.

Hol a híres Bakony sok vadas erdeje?
Hol immár a Sárrét sok csukája s ere?
Hol van a nagy-fenyves sok kicsi ligete:
Hol én futkároztam s terveztem?... Hűlt helye. 
Hol a malom-erdő, ahol tüzet rakánk, 
sütögetve gyönge tejes kukoricánk?
Mikor nem vetettünk egyébre sem ügyet: 
csak, hogy a csősz meg ne szagolja a tüzet.
S nem is kezdtünk hozzá addig, csakis akkor, 
mikor szél-kívül járt az öreg imposztor...

Most is ott kísérget, két-három pajtásom, 
nézelődve bolygunk egy tenyér tisztáson,
szedjük a hullt ágat, van is már egy ölnyi
(míg kettő oda van kukoricát törni)
s ahol akad jó gyep, kilesni való rés: 
ott esik egy kis jó erdei tüzelés ...
Mint az üdvözöltek, izgunk elmerülten
(ha mind egyet értünk — az a jó a „bűnben”)
Éhes szemmel guggol négy-öt parázsleső,
bot végin buzogány a kukoricacső:
s a gyerekembernek meg attól támad kedve,
mikor a csévének serceg teje-nedve...

Ínyeimre most is visszaküldi, üde
vadméz izét a sült fekete csemege!
Rágjuk, míg a tűzbe bámulunk kuporgón,
vad kamasz fogakkal ropogtatva forrón ...
Tekeredik a láng, belenyal az ágba,
lassú szívóssággal, mint a hernyó rágja, 
s magát a vastagján addig teszi-veszi:
mig az egész rakást szín hamuvá eszi.
Akkor is még, kapja, legutolsót csillan,
és azzal, maga, mint a lélek, elillan.

Hej, de régen is volt, amikor mi ottan ...
Sajg a szív, ha visszarévedek kopottan.
Öregedő fővel nehéz elgondolni:
mért is esett oly jól az a lopott holmi?
A tisztet, a botot, a pofont, az ostort
nem kívánom vissza, — mikor olyan rossz volt!
De ha elgondolom, néhanapján, mégis:
vad kamasz koromban, hogy volt — lopva — jó is:
szívemben összeüt a földi és égi,
versemben összeüt az új és régi,
s Bakony-erdő lelkem: én leszek a vadja,
amely azt az erdőt dúlja, hasogatja...

Hol a híres Bakony sok vadas erdeje?
Hol immár a Sárrét sok csukája s ere?
Hol van a nagy-fenyves sok kicsiny ligete:
hol én futkároztam s terveztem?... Hűlt helye.

kulcsszavak: vers, Várpalota, Pétfürdő, Bakony, Jankovich Ferenc