A katolikus plébániatemplom az 1951 óta Várpalotához tartozó község szélén lévő temető legmagasabb pontján található.
Keletelt tengelyű, egyhajós épület, egyenes záródású szentéllyel. A nyugati homlokzat elé kilépő torony háromemeletes, nyugatra néző oldalán befalazott kapuval. A bejárat a hajó déli oldalán nyílik. Gótikus stílusban készült: háromsoros pálcabélletei a lábazatról – eredeti megoldásként – rézsűsen indulnak, a szárak fent csúcsívben találkoznak. Az orommező alatti ajtónyílást lekerekített vállú, egyenes szemöldökkő keretezi. Formajegyei és megmunkálási finomságai az 1400-as évek utolsó harmadára vallanak. A szentély zárófalának tengelyében keskeny, lándzsaíves ablak tekint kelet felé, az érett gótikus főbejáratnál ez jóval korábbra datálható. Igazi meglepetést a templombelső tartogat. Az épület XVIII. századi, tiszta kora klasszicista ízlésű külseje ritka szép középkori részleteket rejteget. Négyzet alaprajzú szentélyének épen megmaradt az eredeti, XV. századi keresztboltozata. A fehér dolomitkőből faragott bordák kerek, virágmintás zárókőbe futnak össze, s megtalálhatók rajtuk a gótikus színezés nyomai. Velük egyidős a kőbélletű diadalív, faragott lábazati és konzolos oldalpárkánnyal. Ez utóbbiak alatt a hajó felőli oldalon, vélhetően utólag odahelyezett kváderköveken, levélornamentikával díszített lapos reliefeket figyelhetünk meg, amelyek a templom legkorábbi, XIII. századi építési periódusának tanúi. Az 1970-es évek végétől folyt régészeti kutatás során feltárultak a szentély vakolat alatt lappangó falképei is. Apostolok és szentek glóriás alakjai láthatók az 1300-as évek közepére datálható freskókon. Szintén megkerült a diadalív északi oldalára festett felszentelési kereszt. A templom szentélye a okra Árpád-korból való, a hajó az Anjou-korból. A szentély alatt római kori épület alapfalaira bukkantak. A gótikus keresztboltozat valószínűleg az Anjou-korból való.
Inota első említésére 1193-ban, III. Béla adományozó oklevelében került sor, amikor a johanniták birtokolták a települést. Egy 1497. március 17-án kiadott okirat megőrizte akkori plébánosának, Máté Benedeknek a nevét, valamint, hogy Szent Mártonra volt felszentelve a templom. A török hódoltság idején megrongálódott és elhagyott templomot az újra betelepülő hívek állították helyre. (Egy 1683-as összeírás megemlíti Inota elhagyott templomát). 1720-ban még nincs katolikus közösség, a templom használaton kívül volt, egy korabeli feljegyzés szerint "nem tudni, kié legyen". A betelepülő katolikus családok később próbálnak a patrónus Zichy Imre és János grófoktól pénzt szerezni a felújításhoz, sikertelenül. Végül 1734-ben Arnold Mátyás számadó juhász pénzt ad, a katolikus hívek pedig kézi és igás munkát, így egy évvel később Acsády Ádám veszprémi püspök felszentelhette a helyreállított templomot. 1747-ben 85 hívó használja a "régi" templomot, egyik oltárát Nepomuki Szent János, a másikat Szűz Mária festett képe díszítette. A Zichyek nem látták el kegyúri feladatukat, sőt 1770-ben Schmidegg Friderika grófnő parancsára az inotai templom felszerelését – Giczey István palotai plébános vezényletével – beszállították a palotai várkápolnába. 1788-ban a csóri plébániához csatolták, és az új fehérvári püspök az inotai templomot teljes egészében újjáépítette, kórussal bővítette, és Szent István király tiszteletére újraszentelte. A korabeli levelezésből úgy tűnik, a romosodás állandó maradt, a fehérvári püspök 1818-as levelében már a misézés megszüntetését fontolgatja, majd 1837. május 12-én a templom szentélyének tetőzetét bedöntötte a vihar. Először 1844-ben fordítottak rá pénzt, melyet a budai helytartótanács biztosított egy évvel korábban, utána 1854-ben és 1860 nyarán a vallásalap renováltatta a templomot, majd 1873. december 31-én ünnepélyes áldással befejeződött a tatarozás abból a pénzből, melyet egy évvel korábban a kegyúr engedélyezett rá. A sok javítás ellenére 1877-ben ismét panaszkodtak a templomra az inotaiak, ekkor a Székesfehérvári Állami Építési Hivatal segítségével és a hívek segédmunkájával és fuvarával sikerült elvégezni a szükséges javításokat. 1884-ben ismét beszakadt a mennyezet, ekkor a szolgabíró be is záratta a templomot. A kegyúr vasgerendákkal erősítette meg a mennyezetet, amelyek a ma napig szolgálnak a fából készült álmennyezet fölött. Ezek után nem csoda, hogy 1890-ben már a templom lebontásának és új templom építésének gondolatával foglalkoztak az inotai hívek, de ezt Pauer püspök nem engedte. A kegyúr és a vallásminisztérium biztosította pénzből a tatarozást megoldották, további munkák folytak 1904-ben és 1907-1908 között. A XX. század első felében a vallásminisztérium többször is biztosított felújításra pénzösszeget. Tarr Béla 1949-ben figurális képekkel díszítette a templombelsőt, de 1971-re ezeket el kellett távolítani, annyira megrongálódtak. Ekkor kerültek elő a szentély középkori freskói, a kis gótikus ablak a keleti falon, és a gótikus főkapu. Az akkori felújítás során új berendezési tárgyak (új padok, tölgyfa sekrestyebútor, süttői márvány oltár) és új villanyorgona került a templomba. Utolsó jelentősebb felújítási munka 2000-ben zajlott a templomban.
Forrás:
- Csajági Dezső, Nádi Ferenc (összeáll.): Adatok Inota történetéhez. (Kézirat.) KGYVK, K/000184, 128 p.
- Faller Jenő: Inota község monográfiája. In: Székesfehérvári Szemle, 3. évf. 3. sz. (1933.) p. 42-54. (Elektronikus változat: http://epa.oszk.hu/01900/01940/00015/pdf/szfvsz_03_03-04_1933.pdf#page=6)
- Faller Jenő: Adatok Inota község történetéhez. In: Székesfehérvári Szemle, 5. évf. 3-4. sz. (1935), p. 70-74. (Elektronikus változat: http://epa.oszk.hu/01900/01940/00019/pdf/szfvsz_05_03-04_1935_070-074.pdf)
- Szíj Rezső: Várpalota. Budapest, Gondolat, 1960., 643 p.
- Tenczer Károly: Inota. In: Várpalotai füzetek, 3. Várpalota, Városszépítő- és Védő Egyesület, 1993. p. 54-59.
Fotó:
Inotai római katolikus templom (KGYVK, Jónás Ella, 2014)