Inotai Hőerőmű hűtőtornyai

Tartalomjegyzék

A nemzeti érték megnevezése
A nemzeti érték rövid bemutatása
Indoklás az értéktárba történő felvétel mellett
Felhasznált források
Képek
A dokumentáció összeállítójáról

A nemzeti érték megnevezése

Inotai Hőerőmű hűtőtornyai (Heller László és Forgó László légkondenzációs hűtőtornya)

A nemzeti érték rövid bemutatása

Az erőmű építésének igénye 1949-ben vetődött fel. A létesítmény terveit csehszlovák mérnökök dolgozták ki az 1949 őszén kötött államközi megállapodás keretében. Az erőművet az első ötéves terv keretében, Várpalota keleti külterületén tervezték megvalósítani, közvetlenül a várpalotai alumíniumkohó számára kijelölt terület mellett. Az erőmű építése 1950 márciusában kezdődött, az erőműépítő Inotai Erőmű Vállalatot 1951. november 29-én alapították meg. A kivitelezés magyar fővállalkozói a Magyar Gyárépítő Vállalat és 31-es Állami Építőipari Tröszt voltak. Az erőművi berendezések beltéri szerelését a csehszlovák partnercégek végezték. A létesítmény 1951. november 7-én kezdte meg a próbaüzemét, akkor kapta hivatalos nevét is: November 7. Hőerőmű. A létesítmény ugyanezen év december 6-án kezdte meg az áram betáplálását a magyarországi elektromos hálózatba. A létesítmény az átadást követően is fejlődött, ez újabb kazánokat 1954-ig fokozatosan vonták be a termelésbe.[1] A létesítmény névleges teljesítménye teljes kiépülésével 120 MW volt, benne hét gőzkazán és hat turbógenerátor üzemelt.

A hűtőtornyok rendelkeznek egy érdekes tulajdonsággal, mely minden bizonnyal megdobogtatja a mellettük elautózó matematikusok szívét. A tornyok alakja ugyanis forgáshiperboloid, melynek különleges jellemzője, hogy vonalfelület, vagyis görbült alakja ellenére egy egyenes szakaszokból álló rács írja le a felületét. Az építészek csak mosolyogva legyintenek, hiszen ők éppen e tulajdonsága miatt kedvelik ezt az alakot. Így ugyanis nem kell hajlított gerendákat használniuk az építkezésnél, végeredményben azonban mégis sima, görbült felülethez jutnak.

A hűtőtornyok működésének elvét a Kossuth-díjas Heller László dolgozta ki, a berendezést Forgó László szerkesztette. Rendszerükkel az erőművek fontos problémáját, a takarékos vízfelhasználást oldották meg. Találmányuk lényege az volt, hogy a vákuum-gőzt hideg víz befecskendezésével kondenzálták, cseppfolyósították. A még meleg víz az apróbordás hőcserélőbe került, ott lehűlt, és újból hasznosíthatóvá vált a folyamat ismétlődésekor. Az egész világon ismerik és alkalmazzák rendszerüket.

1999-ben a Magyar Villamos Művek jelezte, hogy nem kívánja meghosszabbítani az erőművel fennálló szerződését. 2000 márciusa után már nem üzemelt a gázturbinás csúcserőmű.[5] Ekkorra az erőmű már csak árnyéka volt önmagának, teljesítménye a korábbi időszak alig tizedére zsugorodott. A szenes erőművet végül hosszabb előkészítés után 2001. december 30-án állították le. A következő hónapokban a berendezéseket leszerelték, az épületek egy részét pedig lebontották. Az erőmű 105 méter magas kéményét 2011 szeptemberében balesetveszély miatt felrobbantották.[6] 2012-től a II. számú zagykazettában hulladéklerakó üzemel.

Lap tetejére

Indoklás az értéktárba történő felvétel mellett

Azt hiszem, sok várpalotai nevében mondhatom, hogy amikor Székesfehérvár felől közlekedve meglátjuk a hűtőtornyokat, megdobban a szívünk, és a látvány egyet jelent azzal az érzéssel, hogy „Haza értünk”. A 3 hűtőtorony egyértelműen Várpalota egyik szimbólumává vált, melyet nem csak a helyiek, de elhelyezkedésének köszönhetően a más településen élők is elismernek és ismernek. A hűtőtornyok látványa és mérete megbabonázza az arra utazókat, illetve a három „Öreg Úr” szinte szemmel tartja, az úton közlekedőket. Számomra leírhatatlan érzés, egyértelműen az otthont, a hazaérkezést jelenti.

Lap tetejére