A vers a lélek eledele, rendszeres fogyasztása feltölt és segít élni, főként ezekben a nehéz napokban, amikor különösen fontos testi és lelki egészségünk  megőrzése. A mai napot indítsuk Kemény István: Szerelmi téma című költeményével.

Fotó: Daria Shevtsova / Pexels

Kemény István: Szerelmi téma

A móló kioszkja melletti egyik asztalhoz
ültem, és integettem a fehér kalapommal
a hajóra. Körülöttem több száz ember, a
nyár legnagyobb nyüzsgése, valószínűleg
hamar közéjük olvadtam. Sört ittam, és
furcsa volt, hogy most én maradok, és te
mész. De éreztem azt az aljas kis izgal-
mat is, amikor megcsalják az embert. Tud-
tam, hogy miután beleolvadok a tömegbe a
sok lengő fehér kalap közé, be fogod
húnyni a szemed, és azt is tudtam, hogy
félóra múlva erőt veszel magadon, és majd
kinyitod. Csak azt nem tudtam, hogy ha
egyszer megint találkoznánk, hogyan fogod
elmagyarázni nekem a látványt, ami félóra
múlva a hajó végéről eléd tárult: a sziget,
amin hagytál, és amiről tudod, hogy én
most egyedül akarom bejárni, a sziget tel-
jes egészében ott volt a szemed előtt, és
a két fekete hegyóriás a közepén, anélkül
már, hogy figyelmeztethetnél, akkora alap-
területet követelt magának, amekkora egy
ilyen kicsi szigeten nincs, és nem is lehet
soha.

Kemény István fenti verse A Néma H című kötetben jelent meg, mely itt elolvasható:

 https://mek.oszk.hu/03000/03069/03069.htm#4