Korbuly Dezső, könyvtárunk egyik vezetője

Jegyzetek az élettörténethez

[Pogányné]

"Korbuly Dezső egyetemi hallgatóként fogalmazott meg éles kritikát: a tudásanyag túl elméleti, és nem ért egyet a történeti kurzusok magas arányával, kevesli viszont a gyakorlatokra meghatározott időkeretet, továbbá a budapesti nagykönyvtárak mellett vidéki praktikumot hiányol, hiszen a hallgatók ezáltal >>közelebb kerülnének az élethez, melytől jelenleg az egyetem jóvoltából olyan távol állnak.<<" 
(Pogányné Rózsa Gabriella: A könyvtár szakos képzés megszervezése a hazai felsőoktatásban. Könyv és Nevelés 2016/1. című munkájában hivatkozik a következő írásra: Korbuly Dezső: Egy hallgató az egyetemi könyvtárosképzésről. == A Könyvtáros, 6. évf. 8. sz. (1956) p. 581.)

[Fogarassy]

"[Szabó István] [k]önyvtáros „komáinak” körét kezdettôl fogva négy személy alkotta. Közülük kettô itt nem szerepel a címzettek között. Az egyik Korbuly Dezsô, aki szintén kollégista-évfolyamtársa volt, és könyvtárosnak készült; 1956-ban disszidált, és történészként doktorált Münchenben. Korbullyal egy évtizeden át váltottak leveleket, ezekben elsôsorban „nemzetpolitikai”, történelmi kérdésekrôl vitáztak. (A fô témájuk a németek, a németség európai és magyar megítélése volt.)5 

A Szabó István–Korbuly Dezsô-levelezés egy része megjelent a Hitelben, 2002. 10. sz.

Forrás: Fogarassy Miklós: „A barátság szelleme” In: Holmi, 20. évf. 7. sz. / 2008 p. 864-876 

[2004. – életrajzi adatok 1.]

Tihanyi Péter: Nappal pékek, éjjel gyilkosok. Interjú Korbuly Dezső, Münchenben élő történésszel In: Hetek 2004. 10. 22. (VIII/43) 

Egy orosz páncélos a Kálvin tér felől éppen behajt a Kecskeméti utcába, mögötte orosz gépfegyveres katonák a falhoz lapulva. Ahogy a jogi kar épülete elé ér, egyszer csak az egyetem erkélyére kirohan pár diák, és egy konzervdobozos valamit a tank felé hajít. Nem talált, de ezt észrevette a páncélos, és az erkély felé irányította a tank csövét. Lőtt. Mindez másodpercek alatt történt, az egyetemistáknak idejük sem volt a menekülésre.

– Kik voltak a szülei, nagyszülei? Milyen családba született?
Apám családja, a Korbulyok, régi erdélyi örmény katolikusok voltak. Korbuly nagyapám a Regnum Marianum tagjaként konzervatív, hith? katolikus volt, az édesanyám pedig egy Népszínház utcai pesti zsidó család gyermeke. Anyám annyira beleszeretett apámba, hogy még az esküvő előtt kikeresztelkedett a kedvéért. Frigyüket katolikus esküvővel pecsételték meg. Engem katolikusként neveltek, úgy is nőttem föl. Az előzményekről mit sem tudtam, csak az volt furcsa, hogy apám szülei semmilyen kapcsolatot nem voltak hajlandók teremteni anyámmal, szinte undorodtak tőle, nem is létezett a számukra. A kikeresztelkedés ilyen szempontból nem használt, apai nagyanyámék számára a zsidó zsidó marad. Sőt, a szemükben én, az unokájuk is félzsidónak számítottam. Ötéves voltam, mikor először hajlandók voltak megismerkedni velem. 
– Hogyan tudta meg, hogy zsidó?
– A német megszállás után, 44. márciusában jött a sárga csillag. Akkor anyám elvitt a húgához, aki a Pozsonyi úton lakott, s látom, hogy Juci néni kabátján hatalmas sárga csillag van. Ekkor értettem meg, hogy az anyám zsidó, hogy én félzsidó vagyok, és hogy miért van ez a nagycsaládon belüli ellenszenv. Egyik éjjel civil rendőrök jöttek be hozzánk házkutatást tartani mondván, feljelentés érkezett hozzájuk, hogy az anyám zsidó ékszereket dugdos. Az akkor nagyon nagy bűntettnek számított. A följelentő a nagyanyám volt. 
– Melyik szülőjét szerette jobban, ha jobban szerette valamelyiket is?
– Nekem az apám volt a mindenem. Többet foglalkozott velem, mint édesanyám. Ő orvos volt, és jó lelk? ember. Hozzá ragaszkodtam, de anyámat is nagyon szerettem. Apám a füredi fürdőszállónak volt az orvosa, de 39-ben lejárt a lillafüredi szerződése, így Pestre jöttünk. A Molnár és Mózer pipere-illatszer cégnek lett az üzemvezető orvosa. Ez egy kis gyár volt Angyalföldön, amely udvarán egy szép szolgálati lakást is kaptunk, és ahol az ostromot is átéltük. Apámat 43-ban behívták katonának mint orvost. 44 karácsonya előtt szabadságot kapott, és hazajött. Akkor az oroszok már bevették Pestet, így apám levette az egyenruhát, civillé lett, és nem ment vissza többé. Azt hittük akkor, hogy szerencséjére, hiszen a többiek orosz fogságba kerültek, és 48-ban jöttek vissza. De sajnos szerencsétlenségére. 
– Miért, mi történt az apjával?
– Nemcsak a magyar betegeket gyógyította, hanem az oroszokat is. Volt egy orosz pékség a közelünkben, ahol a megszálló csapatok tisztjei, őrmesterei dolgoztak. Mindenféle bajaik voltak, többek között nemi betegségek, de apám gyógyította a tüdejüket, a veséjüket, a náthájukat is. Nem tudtuk akkor, hogy ezek az orosz katonák nappal pékek voltak, éjjel viszont rablók. De ez már nem harcoló egység volt, csak megszállók. 1945. szeptember 6-án, egy őszi éjszakán a húgommal a gyerekszobában aludtam. Még nem voltam egészen tizenkét éves. És ezek az emberek a pékségből átmásztak a kerítésen, és mivel a földszinten laktunk, bemásztak a nyitott ablakon, hogy kirabolják az orvosukat. 
Szüleim pechjükre nem aludtak. A rablók és szüleim kölcsönösen felismerték egymást, így azok gépfegyverrel a kezükben lekényszerítették apámékat a pincébe. Ott agyonlőtték őket. Majd feljöttek, és amit találtak a lakásban, azt elvitték. Gyilkoltak pár ruhadarabért, egy ezüst étkészletért, egy fényképezőgépért és pár karóráért. Sőt, bejöttek a két helyiséggel arrébb lévő gyerekszobába is. Én fölébredtem, de orosz beszédet hallva veszélyt éreztem, és úgy tettem, mintha aludnék. Árvákká lettünk mindketten. Apám öccséhez kerültünk, ő lett a nevelőnk, mivel nekik nem volt gyerekük. Papi internátusban tanítattak. Először a piaristáknál tanultam, majd utána két évig Esztergomban a ferenceseknél. Az egyetemet már a pesti bölcsészkaron végeztem, könyvtár szakon. Ösztöndíjamból, ha szűkösen is, de megéltem. 
– Hol érte Önt \'56 októbere? Mit csinált? Vagy éppen mit nem csinált?
– Az 56-os forradalom nem októberrel, hanem a Petőfi-kör vitával, a szellem forradalmával kezdődött. 1956 nyarán, bölcsészkari évfolyamtársaimmal együtt egy bajai laktanyába vonultam be kötelező katonai kiképzésre. Az október 23-ai tüntetésekről nekünk a bajai laktanyában fogalmunk sem volt. 1956. október 24. kora hajnalán az egyetemista zászlóalj három százada teljes menetfelszerelésben sorakozott a bajai gyalogsági laktanya lőszertára mellett. Álltunk a sűr? ködben, fejünkön acélsisak, vállunkon puska, lőszerünk egy darab se. Az egész ezredet riadóztatták. A ténylegesek két zászlóalja már indulásra kész csapatszállító teherautókon ült. Nekünk fogalmunk sem volt, mire jó ez a nagy felhajtás, hiszen az őszi hadgyakorlat már lezajlott. Azt reméltük, hogy egy héttel leszerelésünk előtt már nem kell magunkat megerőltetnünk. Álltunk a számunkra kijelölt helyen és vártuk az elkövetkezendőket. Azért mégis nem mindennapi esemény történhetett, ami Dobi századost, ezredünk parancsnokát arra késztette, hogy személyes megjelenésével tiszteljen meg minket. Szó szerint ezt mondta: "Elvtársak, az elmúlt éjszaka folyamán fegyveres csoportok nyomultak be budapesti középületekbe. Felszámolásuk folyamatban van. Elvtársak, ez a riadó nem gyakorlat!" A mondat közepén megbicsaklott a hangja, majd folytatta: "Az elvtársak haladéktalanul szállásukra mennek további parancsra várva". Dobi százados sarkon fordult, és tisztjei kíséretében eltávozott. Nem láttuk őt soha többé. Mi visszamentünk a szálláshelyünkre – ami hatalmas hálótermekből állt –, s letettük a felszerelésünket. Az ajtónk előtt fegyveres őrök álltak. Három napig az egész zászlóalj házi őrizetben volt. Úgy látszik, az egyetemisták mindig megbízhatatlanok. Október 30-ról 31-re virradó éjjel katonai teherautókkal Budapestre vittek minket. Egy megürült pasaréti laktanyába kerültünk, ahol hamarosan észrevettük, hogy senki se törődik velünk. Az ezred egyszerűen szétszéledt, mindenki oda ment, ahová akart.
– Mit látott a városban?
– Láttam a lebombázott Rákóczi utat, az elárvult házakat, kilőtt tankokat, mellettük szénné égett orosz katonákkal, és a temetetlen civil magyar holttesteket mindenfele. November 4-én a Kecskeméti utca 5. szám alatt laktam, a házmester fia, aki a barátom volt, déltájban felvitt a lapostetős ház tetejére. Láttuk, amint egy orosz páncélos a Kálvin tér felől éppen behajt a Kecskeméti utcába, mögötte orosz gépfegyveres katonák a falhoz lapulva. Ahogy a jogi kar épülete elé ért, egyszer csak az egyetem erkélyére kirohant pár diák, és egy konzervdobozos valamit a tank felé hajítottak. De nem talált. Ezt észrevette a páncélos, és az erkély felé irányította a tank csövét, és lőtt. Mindez másodpercek alatt történt, az egyetemistáknak idejük sem volt a menekülésre. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, és az utolsó élményem Budapestről. És a forradalomról. 
– Mikor, hogyan hagyta el az országot?
– November 10-én hajnalban a házmester barátommal és többtizedmagammal együtt felültem a Batthyány téren egy teherautóra, ami a határra vitt. Az osztrák határőrök majdhogynem vártak minket, és elvezettek a következő faluig. Autóbusz, vonat, Graz. Egy egész különvonat ment Grazból Németországba, amin csak magyarok voltak, a legtöbbjük diák. Az egyetemistákat külön választották, azt mondták, ösztöndíjat kapunk, ha megtanulunk németül, és élhetünk Bajorországban. Becsületükre legyen mondva, minden ígéretüket betartották. Németország akkor körülbelül tizennégyezer menekültet fogadott be. Utazásunk során hozzánk csapódott egy láthatóan zsidó srác, Schwarz Józsinak hívták. Senkije sem volt, befogadtuk. Münchenbe tartva a vonaton szemben ült velünk néhány pesti egyetemista. Ugyanolyan vagány gyerekek voltak, mint azok a srácok, akik tankokat Molotov-koktélokkal robbantottak fel. De mikor a vonat Dachaun ment keresztül, viccelődésképpen kőkemény fasiszta szöveget kezdtek nyomatni. 
– Konkrétan mit?
– Schwarz Józsira néztek, és jó hangosan mondani kezdték: "Dachau egy remek hely, Hitlerék itt főztek szappant a zsidókból, milyen ügyesek és kiválóak ezek a németek, hogy mindenből hasznot tudnak húzni." Ez a szerencsétlen Schwarz Józsi zavarában és szégyenében köpni-nyelni nem tudott. 
– Később mi lett ezekkel? Találkoztak még?
– Münchenben, mikor egy német újságnak nyilatkoztunk, ugyanezek a szélsőjobbosok – mivel mindnyájan egy szálláson laktunk – behívtak a szobájukba, hogy valamit meg kell beszélniük velem. Úgy ültek ott, mintha bírósági tárgyaláson lennénk, majd az egyikük felállt: neked, mint zsidóbarátnak nincs jogod arra, hogy a magyar forradalom szent emlékét bemocskold azzal, hogy a szádra veszed. Az tiszta magyar keresztény ember szájába való, nem olyanéba, mint te meg a barátaid. 
– Korbuly úr, ezzel Ön azt mondja, hogy azok a pesti srácok, akik a forradalom idején… 
– …nem, dehogyis. Meggyőződésem, hogy ez kivétel volt, ilyennel többé nem találkoztam. Csak azt mondom, hogy ilyen is volt, és azt mondom, hogy ez is benne volt a pakliban, és azt, hogy nagy az Isten állatkertje. 
– Hogy alakult az élete Németországban?
– Münchenben telepedtem le, ahol elvileg elfogadták a bölcsészkari diplomámat, gyakorlatilag nem. Újra jártam az egyetemet, 58-ban a kitelepített magyar svábok jóvoltából megkaptam a német állampolgárságot, majd le is doktoráltam, később könyvtáros lettem, aztán finánc, majd történész. Van egy gyönyör? feleségem és két szép gyermekem. Náluk csak a két unokám szebb, a nagyobbik most 18 éves. 
– Itt ülünk ebben a gyönyör? őszben, a margitszigeti nagyszálló teraszán. Nem bánta meg, hogy elment, hogy nem itt él?
– Nem. Jó döntés volt. Megtaláltam a helyemet Münchenben, és a boldogságomat is.
– Ön hol van otthon?
– Pesten itthon vagyok, Münchenben meg otthon. De mikor sokat beszélek magyarul – akár itt, akár Münchenben –, akkor magyarul álmodok.

 

[2011. –életrajzi adatok 2.]

Korbuly Dezsõ: Egy félbemaradt lincselés, München In.: Hetek, 2011. 10. 28. (XV/43)

1956. november 1-jén, mindenszentek napjának kora délutánján sűrű köd gomolygott a pesti belvárosban. A tereken nagy magyarok szobrai körül gyertyák égtek a forradalom áldozatainak emlékére. A forradalom kitörésekor egy bajai gyalogsági laktanyában tartózkodtam, és ez volt az a szerencsés körülmény, amely megakadályozott abban, hogy hs legyek.

Dobi ezredparancsnok a politikai szempontból megbízhatatlan egyetemista századot szobafogságra ítélte, mely három napig tartott. Október 27-én aztán fegyvert kértünk, amit ugyan nem kaptunk, de szobafogságunk egy csapásra véget ért, és lelkesen csatlakoztunk a forradalomhoz.
Október 29-éről 30-ára virradó éjjel katonai teherautókkal Budapestre vittek minket, hogy segítsünk a rend fenntartásában. Kelenföldnél a fővárosból távozó szovjet egységekkel találkoztunk. Bizalmatlanul figyeltük egymást.
Egy megürült pasaréti laktanyába kerültünk, ahol hamarosan észrevettük, hogy senki se törődik velünk. Az ezred szétszéledt, mindenki oda ment, ahova akart. Megtarthattuk hat tölténnyel ellátott puskánkat, Sínai Jenő évfolyamtársunk kivételével, aki egy óvatlan pillanatban Lányi hadnagy géppisztolyát vitte magával. Most pedig, mindenszentek ünnepén, Assisi Szent Ferenc temploma előtt állva úgy döntöttem, hogy bemegyek a templomba, puskámat pedig a sekrestyében adom le megőrzésre.
A sekrestye ablakánál ősz pap állt, akiben nem kis meglepetésemre Szalvátor atyára, volt esztergomi osztályfőnökömre ismertem. „Mit óhajt, kérem?” – kérdezte az idős pap, aki számára egy ismeretlen katona voltam.
„Laudetur Jesus Christus” – köszöntem, és bemutatkoztam. Szalvátor atya hozzám lépett, átölelt, és hellyel kínált. Én pedig megragadtam az alkalmat, hogy beszámoljak egy emlékezetes és egyben nyugtalanító élményemről.
Elmúlt este Kornél nagybátyámat akartam meglátogatni. A Köröndig elvitt egy teherautó, onnan gyalog folytattam utamat. Alig fordultam be a Kmety utcába, három, géppisztollyal felfegyverzett kamaszgyerek állt az utamba.
„Hova sietsz, katona?” – kérdezte egyikük, aki vezérük lehetett. „A Nemzeti Gárda tagja vagyok, és látogatóba megyek” – feleltem, talán hangosabban a kelleténél. Hiszen mi közük ahhoz, hova és kihez megyek?
„A látogatás ráér – mondta a fickó, és látszott rajta, hogy nem tűr ellentmondást. – Gyere inkább velünk. Rendőrbesúgót akarunk elcsípni.”
Bevallom, nem mertem ellenkezni, hiszen ezek a fegyveres kamaszok bizonyára harci tapasztalatokkal is rendelkeztek. Hagytam, hogy közrefogjanak és egy közeli bérház kapujához vezessenek. Bementünk az udvarba, és megálltunk a házmesterlakás előtt. A fiúk vezére öklével rávert az ajtóra.
Mi volt a szándékuk? Köztudomású volt, hogy a házmesterek rendszeresen beszámolnak a rendőrségnek mindarról, ami a házakban történt. Lincsbíráskodásnak legyek tanúja? Hogyan akadályozzam ezt meg? Egy puskával három géppisztoly ellen?
A házmesterlakás ajtaja lassan kinyílt. Sovány, piszkos kötényes nő állt az ajtóban, és ijedten meredt a fegyveresekre. Haja fésületlenül homlokába lógott. Férje nem volt otthon.
Másnap ellátogattam munkahelyemre, a Pest Megyei Könyvtárba, mely akkor az Engels téren volt. Nem csodáltam, hogy a könyvtár feltétlen párthű vezetője, akit mi egymás között is elvtársnőnek hívtunk, nem volt jelen, és csak két kolléganőm fogadott örömmel.
Itt, a Pest Megyei Könyvtárban vittem végbe egyetlen valóban forradalmi tettemet. Azzal kezdtem, hogy Lenin, Sztálin és a magyar kommunista vezetők műveit ledobtam a polcról. Utána az elvtársnő íróasztala került sorra, melyet Lenin és Sztálin fehér porcelán mellszobra díszített. Lenint nem bántottam, de Sztálin mellszobrát az egyik sarokba tettem, és közvetlen közelről pozdorjává lőttem. Kolléganőim ezt lelkesen megtapsolták.
Később tudtam meg, hogy a forradalom leverése után a könyvtárvezető elvtársnő szorgalmazására mindkettőjüket elbocsátották, mert nem akadályozták meg ellenforradalmi tetteimet.
A könyvtárból a pesti Városházára mentem, egyrészt hogy meglátogassam hivatali elöljáróimat, de főleg azért, hogy meleg ebédet kapjak az ottani étkezdében. Egyetértettem Németh Lászlóval, aki az Irodalmi Újságban emelkedő nemzetről és Füst Milánnal, aki a forradalmárok erkölcsi magaslatáról írt. Szinte észre se vettem, hogy a vállamon puska lógott, annyira hozzászoktam már a súlyához. Szórakozott ember létemre azt is elfelejtettem, hogy a könyvtárban, a Sztálin szobor szétlövése előtt, kibiztosítottam a fegyvert. Most pedig hüvelykujjam valahogy a ravaszra tévedt. A nem várt dörrenés szinte megsüketített. A plafonba fúródó puskagolyó mészport szitált fejemre.
Ajtók nyíltak, emberek tódultak a folyosóra. Kábultan álltam a zűrzavarban, és a lábam előtt heverő puskát néztem, melyet a lövés ereje ledobott vállamról.
A Pest Megyei Tanács alkalmazottai lassanként megnyugodtak. Az elmúlt napok rendkívülisége mellett eltörpült az általam okozott izgalom. Végül pedig még annak se lett akadálya, hogy a Városháza kiváló étkezőjében meleg ebédet kapjak. (A szerző Németországban élő magyar történész.)

[Levelezés – életrajzi adatok 3.]

Szabó István és Dr. Korbuly Dezső levelezése (Csűrös Miklós előszavával) In.: Hitel 15. évf. 10. sz. / 2002

A következő levéldokumentumokat a Németországban élő dr. Korbuly Dezső jóvoltából és segítségével tehetjük közzé: ő küldte el Magyarországra Szabó István hozzá írott leveleinek, és a saját, Szabó Istvánnak küldött levelei másodpéldányainak fotokópiáját. Értékmentő gesztusáért és fontos információiért őszinte köszönet illeti.

Szabó István (1931–1976) írót, A lázadó, a Varázslat kertje, az Iskola a magasban és sok más klasszikus elbeszélés szerzőjét nem kell bemutatni az új évezred magyar olvasójának sem. Összegyűjtött novelláinak kiadása: Isten teremtményei (1991). Levelezése irodalomtörténeti értékére a Kodolányi János és Szabó István levelezése (1993) című kötet villantott fényt.

Dr. Korbuly Dezső 1932-ben született Miskolcon. Egyetemi tanulmányait 1955-ben fejezte be a budapesti bölcsészkar könyvtár szakán. Ott és a Ménesi úti diákszálláson (az egykori és mai Eötvös-kollégiumban) ismerkedett meg Szabó Istvánnal. Baráti körükhöz tartozott a levelezésben említett Bereczky László, Deák Dénes, Kiss Jenő és Papp István. Valamennyien a könyvtárügy és a könyvtártudomány ismert képviselői lettek; Bereczky László szépirodalmi művekkel is jelentkezett, Deák Dénes műgyűjtő és műkereskedő lett. Bereczky és Deák már nincs életben.

Szabó Istvánt 1956 októbere Albániában érte, Korbuly Nyugatra távozott. Tanulmányait a müncheni egyetemen folytatta, és 1969-ben a történelem szakon letette a doktorátust. Pénzügyi államhivatalnok lett, és üzemgazdasági diplomát is szerzett. Szabó István novelláinak német kiadására a Desch Verlag elutasítása miatt nem került sor. Korbuly kedvtelésből történelemmel foglalkozott, magyar tárgyú tanulmányai német és osztrák szakfolyóiratokban jelentek meg. Önéletrajzát Verklńre mein Bild című (Fouqué Literaturverlag, 2001) írta meg.

Kritikai kiadáshoz illő aprólékos jegyzetelésnek nincs még itt az ideje. A levelek az 1960-as évek középső feléből idézik föl a távolba szakadt barát és a baljós sorsú író akkori erkölcsi, lélektani, politikai nézeteinek némelyikét. A drámaian eleven párbeszédből kiderül, hogy egyiküket sem a külön igazság fölényes kinyilatkoztatása, hanem a magyarság ’56-ban (is) szétágazó útjainak, sorsváltozatainak közös megértése, és az önazonosságért érzett felelősség táplálta.

Ez a rövid közlemény akkor éri el igazi célját, ha fokozza az érdeklődést a Szabó István-életmű iránt (beleértve a kallódó opuszok és a levelezés gyűjtését), és fölhívja a figyelmet dr. Korbuly Dezső szerényen végzett, annál értékesebb hungarológiai munkásságára.

Csűrös Miklós

 

1. Dr. Korbuly Dezső – Szabó Istvánnak

Kedves Pista! München, 1965

Valljuk be, mellésikerült nagy idő utáni találkozásunk. Isten tudja miért, vagy talán még Ő sem. Zavart barátaink jelenléte, akik számodra érzésem szerint közönséget képeztek, s Téged színészkedésre késztetett egy gonosz szellem. Kilenc év alatt megváltozik a világ, sejtjeink is maradéktalanul kicserélődnek, de ez a természetes folyamat a lelket nem érinti. Ezért bíztam abban, hogy azzal a Szabó Pistával találkozom, akit a diákszállóban megismertem.

Mégis hiszem, hogy ha négyszemközt lehettünk volna, akkor a szó szoros értelmében egymásra találtunk volna. Hiszen mi kilenc év a lélek számára? Ezért jövő nyáron, ha minden jól megy s nincs ellenedre, újra találkozhatunk, s ezúttal igazában.

Szívesen eldiskuráltam volna veled a szerintem nemcsak maradéktalanul elavult, hanem kimondottan káros kuruc-labanc történelemszemléletről. Ez a búsmagyarkodó érzelgősség a letűnt úri világ áldatlan öröksége. Az egészséges nemzeti önzés ma józan koponyákat követel, akik nem Rákóczi kurucainak vagy Damjanich vörössipkásainak feltámadásáról álmodoznak, hanem józanul elemzik a történelem tényeit. Mindig is szívből utáltuk szomszédainkat és szimpatizáltunk a távolabb élő népekkel. A tények józan értékelése rá kell, hogy ébresszen minket arra, hogy elődeink többnyire illúziók áldozatai lettek. Mit köszönhetünk például a hőn szeretett franciáknak? A francia királyok századokon keresztül a szultán szövetségesei voltak, s ezzel hozzájárultak hazánk török hódoltságához. Rákóczit a Napkirály kihasználta és cserbenhagyta. Az I. világháború után Franciaország rövidlátó boszszúja elvetette a II. világháború magvait. A franciák és angolok szerencsétlen szuezi kalandja a közelmúltban teljessé teszi a képet.

Az álmodozás szerelmes sihederek dolga, és a hagyomány nem imádni való bálvány. Így például a sokak által még ma is dédelgetett “Duna-konföderáció” is az álmok világába tartozik. Ami Kossuth idejében nagyszerűen merész terv volt, az ma már idejétmúlt álmodozás. A jelen nagyobb vonalú és szélesebb körű terveket követel.

Szívesen elbeszélgettem volna Veled terveidről, és mellednek szegeztem volna a kérdést, hogy mikor látsz végre hozzá regény megírásához. Regényhez ugyan keserves nekifohászkodás és nagy józan lendület szükséges, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik ez a próbálkozás, ha prózaírói voltodhoz hű akarsz maradni. A művészi tehetség a Lélek adománya, s ez a kényelmetlen ajándék az emberi lélek ábrázolására kötelez. Az emberi lélek és világ ábrázolása a novellánál nagyobb méretű kompozíciót követel. A Lélek kérlelhetetlen, s a Te helyedben reszketnék bosszújától. Az istenek azért teremtették a regényírót, mert a köznép nem olvassa a filozófusokat. Ezért viszont prófétapótlék is könnyen Jónás sorsára juthat.

Baráti öleléssel

Dezső

 

2. Szabó István – Dr. Korbuly Dezsőnek

Kedves Dezső! Budapest, 1965. júl. 22.

Bizony, én is úgy érzem, a találkozásunk rosszul sikerült, napokon keresztül kerestem-kutattam a kudarc okát, de egyéb magyarázatot nem találtam, minthogy a régi, megőrzött képet kerestük egymásban, és mind a ketten idegesek lettünk, mert az emlék egyáltalán nem volt azonos a jelen valóságával. Ez a váratlan helyzet aztán Téged is, engem is szerepjátszásra kényszerített – noha egészen mást vártunk a találkozástól, talán túlságosan sokat, éppen ezért kellett a keserű pirulát lenyelnünk. A baráti konferencia összehívását szerencsétlen lépésnek tartom, mert úgy festett a dolog, hogy végiglapozgatunk Téged, mint egy Mars-lakót, és ehhez a marsi távolsághoz hozzájárult még a Te fensőbbséges magatartásod is, amit már nyilván a németektől tanultál el.

Találkozásunkkor el akartam mondani Neked – sajnos, nem nyílt rá alkalom –, hogy kilenc év óta mérges vagyok Rád, amiért faképnél hagytad ezt a nyomorúságos hazát; éppen emiatt nem válaszoltam 1957-ben írott leveleidre. (Nem a félelem miatt, ahogy Te céloztál rá.) Értékes embernek tartottalak, barátságunk idejét is szép emlékként őrzöm; közös alapon álltunk, az irodalom platformján, mindkettőnket megigézett a szépség és az igazság ereje. Azt hiszem, ez volt az ifjúság – a drága korszak, a barátkozás és lelkesedés ideje, a mindenkori idealizmus ragyogása. Aztán elkövetkezett a sötét, bonyolult férfikor: teli spekulációval, taktikával, mérlegeléssel – azaz, alpári realizmussal; Füst Milán szavaival élve, jóvátehetetlen dolog történt: elmúlt az idő.

Aztán külön mérges voltam Rád amiatt, hogy ha már elhagytad az országot, legalább rokonszenvesebb új hazát választottál volna; – és Neked éppen Németországot kellett kifogni? Európa teli van derék nemzetekkel – Svédországtól Itáliáig. Én ugyan antimilitarista vagyok, de bármely pillanatban fegyvert ragadnék boldogan, ha Németország harmadik szétzúzásáról lenne szó. Meggyőződésem, hogy a németeket minden húsz évben jól el kell páholni, mert a gőgjük és nagyzási hóbortjuk hovatovább nem fér el az ég alatt.

A másik, talán még súlyosabb probléma: leveledben vállveregető jóindulattal kioktatsz engem a “búsmagyarkodás” nevetséges voltáról. Mellékes kérdés, hogy Te, a kilencévi távolléteddel már eljátszottad a jogodat, hogy a magyarság ügyes-bajos dolgaiba beleszólhass. De vedd tudomásul: itt senki sem búsmagyarkodik. Keressük a jövő útját, tépelődünk, töprengünk, vitatkozunk, mert érezzük, hogy ezt a népet – ha mégoly kicsi is – nem lehet halálra ítélni. Fiai vagyunk és felelősek vagyunk érte. Sírkeresztünket ne köpjék le az utódaink.

Ezért nem tartozik “az álmok világába” a Duna-konfederáció gondolata sem. Éppen Te írod a leveledben, hogy a franciákra, angolokra mi sem számíthatunk. Nem is számol velük itt egyetlen józan ember sem – még kevésbé az amerikaiakkal. A mi sorsunk a szomszédainkhoz kötődik – ez olyan kemény valóság, mint a vasbeton. Itt kell keresni boldogulásunkat, anélkül, hogy egészséges nemzeti önérzetünket bármi sérelem érné. Lehet, sőt valószínű, hogy megőszülünk, mire az öt-hat főváros – Varsó, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest, Szófia – egyetlen közös zenekarban játszik. De ez az idő eljön: szinte már kiabál érte a történelem. Persze, Kossuth idejében még fantasztikus volt ez a terv, nem is tudott megvalósulni. Ám a gondolat mindig koraszülöttnek látszik, és hosszú, keserves az út, míg testet ölthet. Minden Duna menti költő ezt az összefogást hirdette: Ady, József Attila, Illyés, Radnóti, a lengyel Slowacki, a cseh Hurban, Országh-Hvzedoszlav, a román Octavian Goga, a bolgár Sztambulinszki, a szerb Zmaj-Petrovics, a horvát Krlezsa – kell-e még több bizonyíték? Azt hiszem, a költők szavát még elfogadhatjuk igazságos bírói döntésnek.

Kedves Dezső, ingerült hangulatban írtam ezt a levelet. De azt hiszem, semmi szükség arra, hogy képmutató módon udvariaskodjunk egymással. Én örülnék neki, ha továbbra is leveleznénk; mindkettőnknek javára szolgálna. És ez a levelezés talán ahhoz is hozzásegítene bennünket, hogy jövő nyári találkozásunk ne ilyen balul sikerüljön.

Szeretettel üdvözöl:

Szabó Pista

 

3. Szabó István – Dr. Korbuly Dezsőnek

Kedves Dezső! Budapest, 1965. szept. 4.

Ne haragudj, hogy egyhavi késedelemmel válaszolok, de éppen a leveled kézhezvételének napján utaztam el a Nyírségbe, azaz a Nyírség egyik jó falujába, Vajára. Leveledet magamhoz is vettem, gondolván, hogy majd onnan válaszolok rá –, de úgy elkapott a természetes, valóságos élet, úgy elvegyültem szülő-osztályom hétköznapjaiban, hogy az egy hónap alatt tollamban megszáradt a tinta, nem írtam, nem olvastam, ellenben meggyóntattam jó néhány embert, akik az én paraszt-szagomra jó paraszti őszinteséggel reagáltak; lekaszáltam néhány hold lucernát, megtanultam az új MTZ-traktor vezetését, egész nap talpon voltam, és valahányszor kezet szoríthattam egy idős paraszttal, úgy éreztem, néhai édesapám kezét szorítottam meg. Ne hidd, nem romantika ez, nem narodnyik nosztalgia – inkább az Anteusz-legenda jelenkori mása: ha az édes földön áll az ember, akkor nem lehet elpusztítani. Budapest a gonosz Herkules: levegőbe emelve fojtja meg az embert.

Nos, az egyhavi késedelem most már megóv az elhamarkodottság látszatától: indulataim már többszörösen lecsillapodhattak. Mégis, első levelemnek se hangját, se tartalmát nem akartam módosítani, most is úgy érzek, úgy gondolkodom, mint amikor a hirtelen föltámadó indulat diktálta szavaimat. Teljes mértékben megértem, hogy igyekszel megmagyarázni a németek bizonyítványát, a németekét, akik mégiscsak új hazát nyújtottak neked. Ám az általad nyújtott bizonyítvány eléggé siralmas – és ne haragudj, talán nem is hiteles. Innen kívülről egészen más a németek tükörképe. Tavaly jártam Lengyelországban, Szovjetunióban, barátaim voltak Jugoszláviában, Olaszországban – sok ellentétes vélemény ütközött össze, de egyben mindenki 100%-ig megegyezett, pro és kontra: a szilárd németgyűlöletben. Lehet, hogy ez már beteges tünet, de a tünet előidézéséért csak a németek felelősek. Vizsgáld meg a németség történetének utolsó száz esztendejét. Ráadásul: itt Pesten, vagy a Balatonnál, lépten-nyomon németekbe ütközik az ember, nyugatiakba és keletiekbe, de ezek a “turisták” nagyon is egyformák: arrogánsak, hangosak, erőszakosak, cinikusak, szemtelenek, mintha egy új hadjárat katonái lennének, egyelőre csak fényképezőgéppel. Általános ellenszenv övezi őket.

Kedves Dezső, viszont egy miatt valóban bocsánatot kell kérnem: ’56-os távozásod mélyebb okait előző levelem írásakor nem vettem figyelembe. Ismerem jól családod ’45-ös tragédiáját; a te helyedben, érzelmi-lelki okok miatt, talán én se cselekedtem volna másként. Ne haragudj az elhamarkodott szavakért; azokat is a szeretet diktálta. Éveken keresztül mérges voltam, hogy Téged elveszítettünk. Innen fakad előző levelem relatív igazságtalansága. Kiss Jenővel, Bereczky Lacival, Papp Pistával mindig jó szívvel emlegetünk téged, noha a Dezső névvel kapcsolatban nyomban elénk áll egy másik, ugyancsak kedves Dezső is: Kosztolányi. Ilyenkor cinkosan összehunyorítunk.

Irodalmi terveim? Emlékszel jól, hogy ilyesmikről sohasem szerettem beszélni, mert félős volt: a történet nyomban elveszíti szép, eredeti hamvát, ha fecsegek róla. Ám mégis elárulhatom: szeretném megírni első szerelmem történetét. Én 16 éves voltam, a kislány 15. Csak egyszer jutottunk odáig, hogy megfogtuk egymás kezét, de meg is ijedtünk a félelmes örvénytől. Hónapokon keresztül sétálgattunk Keszthely utcáin, Marika a fal mellett, én a járdaszegélyen, mindketten lángvörös szégyenben, kezünk-lábunk reszketett, és nem mertünk egymásra pillantani. Ámde elfogyasztottunk iszonyú mennyiségű fagylaltot – akkor ilyenformán voltam gavallér. Tavaly találkoztam vele, három gyermeke van, férje-ura katonatiszt. Már belenézhettünk bízvást egymás szemébe. Felnőttünk és az idővel, a nagykorúsággal együtt megjött a mindenttudás, meg a szomorúság is. Hát ezt szeretném szépen, a magam erejéhez mérten megírni.

Kedves Dezső, mindenképpen örülök, hogy újra levelezhetünk. Ne haragudj, amiért szeretek politizálni. Ez is egyféle morbus hungaricus, de azért nem merülünk köldöknézésbe; bölcsen-ostobán csinálgatjuk a magunk életét.

Baráti szeretettel üdvözöl:

Szabó Pista

 

4. Szabó István – Dr. Korbuly Dezsőnek

Kedves Dezső! Budapest, 1965. szeptember 16.

Leveled olvasván örömmel és megelégedéssel tapasztaltam, hogy a “németprobléma” tekintetében a mi nézeteink tulajdonképpen azonosak – noha első levélváltásunkkor kissé másként festett a dolog. Ám elég volt három forduló, hogy közös nevezőre jussunk; legutóbbi elemzésedet pontosnak, kitűnőnek tartom, az általad vázolt képhez lényeges hozzáfűznivalóm nincs. Csupán keserű mosollyal nyugtázom, hogy két magyar – egy müncheni meg egy pesti – levelezésének alaptémáját ez a keserves ügy uralja; nyilván ez önmagában is jelzi a kérdés fontosságát. Bizony nemegyszer eltöprengtem magamban: hogyan lehetséges, hogy a németség, ez a komoly, kultúrateremtő, intelligens nép máról holnapra egy alvilági banda kezébe juthat, és az a geng azt tesz vele, amit akar: elüldözteti legjobb szellemeit, máglyára viteti könyveit, hóhérrá gyúrja a férfiak millióit, és saját népét Európa rémévé teszi. Mi jut az ember eszébe? Az, hogy könnyű Katit táncba vinni, vagyis: a németek kultúrája csak felületes máz, lényegében vadak ők, germán zsoldosok, megfertőzve halálvággyal és a furor teutonicus-szal. (Lásd felrobbantott hídjainkat.) Ezt a népet mindig könnyűszerrel megnyergelheti egy merész kalandorcsoport, csak az alkalmas jelszavakat kell megtalálnia. Úgy látszik, ezek a jelszavak kéznél vannak: a Nibelung-Liedben gyökerező Übermensch-mánia. Ennek ellenére, vagy éppen ezért: a németség skizofrén nemzet, cipeli a maga két keresztjét. Hogy ennyit foglalkozunk vele, nem véletlen. Németország központi helyet foglal el Európában, mennyiségi és minőségi értéke talán a legfontosabb – nekünk, magyaroknak életbevágóan szükséges, hogy szemmel tartsuk e félelmes szomszéd szándékait.

Kedves barátom, a politikától csak az édes föld tudja lelkünket megmenteni – erre volt jó nekem a Nyírség. Ott nem botlottam bele az Európa-problémába. Józan, derűs, de kemény parasztok legfőbb gondja az volt: idén is meglesz-e a 60–80 Ft-os munkaegység. Ott alighanem meglesz. Dolgoznak szépen, a munkába nemcsak az erejüket, hanem az értelmüket is beleadják – sőt azt mondhatom, a szívüket is. Igen jól sejtik, hogy a mi népünk csak így tud megmaradni: eszével és szorgalmával. A maradék országot is csak így tudjuk megtartani.

Baráti szeretettel:

Pista

 

5. Dr. Korbuly Dezső – Szabó Istvánnak

Kedves Pista! München, 1966

Nagyon igazad van mindabban, amit nyírségi tapasztalataidról írsz. Nem vagyok narodnyik (Te sem, hiszen csak polgár lehet narodnyik), de vallom, hogy a magyarság életereje a parasztság életerejével azonos. Tudom, hogy lelkednek, szellemednek egyaránt szüksége van az anyaföld közelségére, annál is inkább, mert sajnos nem vagy érzéketlen a pesti aszfalt mérges gőzeivel szemben.

Nekem a németség se ingem, se gatyám. Hangoskodó pökhendi arroganciájukat magam is jó néhányszor tapasztaltam. Általánosítani mégsem szabad, mert minden ember más, de vannak tipikus vonások, így például az északnémet sokban más, mint a délnémet. Ami viszont a német társadalom minden rétegére jellemző, az a múlt bűneivel, a II. világháború katasztrofális következményeivel szembeni nagymérvű közömbösség és az anyagi jólét kizárólagos imádata. Ez az, ami semleges, tehát gyűlölettől mentes megfigyelőt aggodalommal tölthet el. Aztán még valami: az egészséges nemzeti öntudat hiánya. Az évszázados sokállamiság hatása ma is érezhető. Jellemző erre a belső bizonytalanságra, hogy a német értelmiség nagy része egy ködös és voltaképpen nem létező, “európai hazafiság” hívének vallja magát. Ebből a szempontból más értelmet kap József Attila sora: “fehérek közt egy európai”. Nem csoda, hogy ez az amúgy sem rebellis természetű, kemény vezetésre vágyó nép, szellemi elitjétől magára hagyva, 1933-ban egy megvadult demagógot emelt pajzsra. Hitler “Mein Kampf”-ja bombasztikus stílusa ellenére tanulságos és helyenként hátborzongató olvasmány. Az a tény, hogy ez a borzalmas könyv 12 éven keresztül egy nagy kultúrával rendelkező nép kánona volt, nagyfokú bizalmatlanságra jogosít a németséggel szemben. Bizalmatlanságra, nem gyűlöletre. Mert minden gyűlölet pusztítóan káros és alapvetően életellenes. Az élet nem képzelhető el kompromisszumok nélkül, a természet, az emberi organizmus s még inkább az emberi lélek kompromisszumok halmaza. Az élet hihetetlen sokoldalúsága nem engedi meg, hogy a feltett kérdésekre csak igennel vagy nemmel válaszoljunk, s hogy az így van, az az írók szerencséje, a Te szerencséd.

Pesten mellemnek szegezted a kérdést, hogy magyarnak vallom-e még magam. Kitérő választ adtam, mert eszembe jutott, hogy “népies” barátaink engem, a pesti polgárt, annak idején csak feltételesen ismertek el magyarnak. Most viszont, levélírás közben, elismerem a kérdés komolyságát és fontosságát. 1956 őszén nem hazát cseréltem, hanem csak tartózkodási helyet és foglalkozást. A mindennapi életben való helytállás érdekében elsajátítottam a bennszülöttek nyelvét, és az adminisztratív viszonyok tisztázása kedvéért felvettem az állampolgárságot. Ez a válaszom akkori kérdésedre.

Szeretettel üdvözöllek:

Dezső

 

6. Szabó István – Dr. Korbuly Dezsőnek

Kedves Barátom! Budapest, 1966. jan. 13.

Először is gratulálni szeretnék második apaságodhoz; irigyellek, mert nyilvánvaló, hogy ilyenkor büszke és boldog a férfiember. Ám megkérnélek, nevemben adjál egy szenvedélyesen őszinte kézcsókot feleségednek, aki végül is a legkeményebb harcot vívta meg azért, hogy Te fülig érő szájjal mosolyoghass. Suhanckorom óta csak az áldott állapotban lévő asszonyokat tudom tisztelni, meg a szoptató kis anyákat – a konok férfi ilyenkor bűntudatosan megpuhul, mintha ő lenne mindennek az oka; még azt is megfogadja magában, hogy törik-szakad, de nem csinál háborúkat. Egy kétségbeesetten síró csecsemő a béke, azaz az élet billentyűin játszik. Kívánom neked, hogy második kislányod hangját ilyenformán értelmezzed.

Jártam Kornél bátyádnál, finom, erős feketét kaptam ángyod kezéből. De máig sem értem, hogy mi a szándékod siralmas novelláimmal – ha fordítást eszközölsz, annak honoráriumát bonni márkában megkapod; itt nem számíthatsz semmiféle jövedelemre. Ez, azt hiszem, természetes is. Legutóbb a nálunk megjelenő, de az angol nyelvközösség számára kiadott folyóiratban (The New Hungarian Qwaterly) közölt novellám tiszteletdíját (28 fontot) a fordító nyalta fel, nekem csak az erkölcsi dicsőség maradt.

Ám ettől függetlenül nem lenne rossz, ha néhány novellámból a németek megtanulnák, hogyan kell drámai, okos, takarékos prózát írni. Ez a műfaj legalkalmasabb az önvizsgálatra. Ezért vagyok boldog – én is megtaláltam a magam zongoráját.

Dezsőkém, ha világosan megírnád terveidet, igencsak sokat segítenél nehéz fölfogásomon. Gyere el majd az új nyárra is!

Szeretettel üdvözöl:

Pista

 

7. Szabó István – Dr. Korbuly Dezsőnek

Kedves Dezső! Bp., 1966. febr. 28.

Mintha megéreztem volna, hogy levelet kapok Tőled, tegnap vásároltam egy jó csomó finom, vietnami levélpapírt. (Hogy miért éppen É.-Vietnamból importálunk papírt, noha Finnországból sokkal különbet kapnánk, nem értem – ennek a titkát a mi bölcs, rugalmas, életrevaló kül. ker. vállalataink talán meg tudnák magyarázni –, én gyarló, értetlen állampolgárként állok e kérdés előtt.) Hogy ennyit szentelek a papír-kérdésnek, ez annak köszönhető be, hogy kb. egy féléve a Magyar Írók Szövetsége egy bődületes körlevelet küldött szét az íróknak, miszerint: az Írószövetség megegyezett az ÁPISZ-szal, az írók kéziratpapírral való fennakadás nélküli ellátásának ügyében. (Figyeld ezt a gyönyörű mellékmondatot.) Egy boltot jelöltek meg, ahol korlátlan mennyiségben kaphatunk – a tagsági igazolvány felmutatása mellett – kéziratpapírt, gép- és másolópapírt. Néhány kollégámmal fetrengtünk keserű jókedvünkben: így akarják az új, szocialista irodalom megszületése elől az akadályokat elhárítani? Én például vonalazott iskolásfüzetbe írok húsz év óta, társaim is a legvacakabb papírokra írják jobbnál jobb műveiket; szenvedést nem a papír minősége, hanem a papírt bepiszkoló harminc sor okozhat: amikor a Nemlétezőt makacsul Létezővé akarjuk tenni, de az anyag leterít bennünket, mint egy győzhetetlen, kemény Gábriel-arkangyal, lándzsáját torkunknak szegezve. Ők nem tudják, hogy néha homokba is ír az ember, kallódó fűzfavesszővel, kétségbeesett mániával. Az Írószövetség gazd. osztálya csak jót akart – egy technikai nehézségen óhajtott segíteni, mert valóban papírnehézségeink vannak –, de az ember nem tehet róla, hogy ilyen egyszerű körlevél olvastán is vad asszociációi támadnak.

Nos, ebből elég, sőt sok is. Viszont örömmel, helyesléssel, sőt némi irigységgel olvastam leveled első szakaszát, a fiatal apa örömének bibliai áradását. Igen; Te a boldog kötelességnek eleget tettél, beteljesítetted a Törvényt, önmagadat megkétszerezted, ha nem is sokszoroztad, ahogy az Írás követeli. De engedd meg, hogy feleségedet is köszöntsem a nagy öröm-buzgalom közepette, hiszen, ha jól megnézzük, neki is oroszlánrésze volt az új emberke világrahozatalában. Tehát hátrább az agarakkal, zuhanj le a párod kicsi lábai elé – bár gondolom, ezt már meg is tetted. Azért is lelkesedem Korbulyék új boldogságáért, mert ez nekem, a gyerekre-vágyónak, nem adatott meg – pedig zord, kihűlő férfiszívem már jószerint csak a játszótereken csetlő-botló, guruló kis ember-csodáknak tud örülni, őbennük talál gyönyörűséget, szívemben meg forog a múló idő, az értelmetlen élet sokélű kése. Múlik az idő, és nincs egy kemény kis magyar, akiért magam körül ész nélkül kaszaboljak, akit a Napnak megmutatnék, és aki a nevemet továbbvinné, a cserszegi temetőben alvó Szabó-ősök dicsőségére. Hiába írtam meg egy-két tisztességes novellát, úgy érzem, utód nélkül félember vagyok.

No, ebből is elég. Viszont örömmel olvasom leveledből, hogy novelláim fordításával vesződsz; énnekem ez a legfőbb bizonyítékot jelenti, jó néhány csalódással szemben: onnan is, a bűvös határról túl is szemmel tartanak, noha ezt a szemmeltartást csak a régi, személyes baráti-szövetségi kapcsolatnak köszönhetem. Valljuk meg: ha nem találkoztál volna velem, ha nem ugyanazt a pipabagószagot szívtuk volna két évig az Eötvös Kollégiumban, amikor már szemhunyorításból és fél-mondatokkal, mosolyokkal értettük egymást – vajon eszedbe jutott volna-e, hogy vadidegen-közömbös nevem után akár egy soromnak is nekiveselkedj?

Gyakorlati tájékoztatásként közlöm: 1962-ben megjelent egy antológia “Das junge Europa” címmel, Münchenben (Wien–München–Basel), mégpedig a Werlag [sic!] Kurt Desch-cég kiadásában. Abban norvégtől görögig, portugáltól lengyelig, finntől olaszig minden valamirevaló novellista megtalálható, aki Európában novellizál; mi lenne, ha Kurt Desch úr cégéhez fordulnál Münchenben, és egyrészt hivatkoznál rám, másrészt érvként odatennéd az említett antológiát? Novelláim semmiféle szenzációval nem szolgálhatnak az üzleti hajsza vad agitációjának; ha halálos bűnbe keveredtünk, azt is vállalom. Tehát: a nyugatnémet kiadók kedvéért (profit és politikai csemege) nem érdemes erőfeszítést tenni. Tízéves korom óta tudom, hogy szépet és jót kell írni. Csak így tudom visszaadni a nemzetségemnek az ajándékot, amit tőle kaptam; vállalom a nemzet történelmi útját, sorsát, nemcsak jelenét, de borzalmas jövendőjét is – az édes nyelv, az anyanyelv kötelez, kötelez rá, meg a csapdába fogott, nyüszítő magyar vad félelme. Meg kell itt állni, falnak hátrálni; ahogy Bajcsy-Zsilinszky mondta, 1944 nyarán az ellenálló magyar tiszteknek, illegális napiparancsként: – Hátráljatok egészen a falig, aztán támadjatok és győzzetek, vagy haljatok meg. – Szörnyű parancs volt, elpusztult négy-öt vezérkari tisztünk (akik tisztességes módon utálták Hitlert és Sztálint, a Don-kanyarban jól kiismerték a “szövetséges” németeket, de a vad, bundás, rettenhetetlen ázsiai fickókat is). Dilettáns vezetők kezén vagyunk már húsz éve – húsz? legalább száz éve –, és ebben a lassan korhadó légkörben kell valamirevaló irodalmat teremtenünk. Nos, nem vagyok fenegyerek; havonta járok a fodrászhoz nyiratkozni, naponta mosakszom, hetente fürdök, körmöt vágok, pokoli gőzben forgok-forgolódok, izzadok, gimnasztikázok a medence lucskos karéján, de nincsenek embereim, akiknek azt mondjam: – Hátráljatok egészen a falig, aztán támadjatok és győzzetek, vagy haljatok meg. – Embereim nincsenek, csak kollégáim, akik ugyanúgy félnek teljes mellszélességgel odaállni a huzatba; ők is a maguk kis igazságát írogatják. Öregszenek, és az ifjúi hitekre, lángolásokra már csak keserű mosollyal emlékeznek.

[A levél vége hiányzik.]

 

8. Szabó István – Dr. Korbuly Dezsőnek

Kedves Dezső! Bp., 1966. ápr. 6.

Örömmel olvastam terveidről; kollégáim nevében is megköszönöm, hogy ilyen nemes ügyekben fáradozol. Az ember úgyis börtönnek (de édes börtönnek) érzi árva kis anyanyelvét, vagy apró szigetnek, amely körül különböző tengerek morajlanak. Ezért kimondhatatlan öröm a magyar író számára, ha az ő hangját is átveszi ez a nagy kórus – hiszen nemcsak a saját népéhez beszél, hanem minden emberszabású emberhez.

Nos, terveidhez a következő javaslatokat fűzném. Egy XX. századi novellaantológia igen nagy körültekintést igényel, többéves filoszmunkát, ha úgynevezett “teljességre” törekszik, és a végén mégis kiderül, hogy nem “teljes”, vagy a benne foglalt írók nem azokkal az írásokkal szerepelnek, amik… Szóval minden ilyen gyűjtemény ellen száz meg száz kifogást lehet emelni: ahány olvasója van, annyi kritikusa. Az antológiák létjogosultságát, illetve milyenségét csak a válogatás szempontjai igazolhatják és magyarázhatják.

Én több lehetőséget – és gyakorlatilag könnyebben megvalósítható elképzelést – látok abban, ha a Goldmann Verlag vállalkozna egy “Fiatal magyar elbeszélők” című kiadványra. (Éppen, mivel említetted, hogy hasonló lengyel antológia már megjelent náluk; talán nem lenne rossz egy kelet-európai sorozat, bár a W. G. V. irodalompolitikai és üzleti koncepcióját nem ismerhetem.) Gondolom, ez talán nagyobb érdeklődést is keltene, mint egy súlyos, akadémikus gyűjtemény. (Noha az akadémikus-látszattól meg lehet menekülni egyfajta rapszodikusság révén: ezek a jó antológiák.)

Most elsorolom neked, hogy kiket javasolnék a “Fiatal magyar elbeszélők”-kötetbe; lelkiismeretes vizsgálódást tettem, és olyanokat is ajánlok, akiket nem szeretek (nem személy szerint), de jó írónak tartom őket. Íme: Berta Bulcsú, Csurka István, Fejes Endre, Galambos Lajos, Galgóczi Erzsébet, Gerelyes Endre, Kamondy (Tóth) László, Kertész Ákos, Lázár Ervin, Moldova György, Rákos Gergely, Sánta Ferenc, Szakonyi Károly – és jómagam. Ábécé sorrendben írtam le a nevüket, a felsorolás nem jelöl minőségi rangsort. Az aláhúzott nevek tulajdonosait különösen sokra tartom; nem a szimpátia, hanem az asztalra tett munkájuk révén. Van itt persze nemzedéki hasadás is; a fölsoroltak közül jó néhány 1959–60-ban jelentkezett, újszerű mondanivalóval és igen jó novellatechnikával; majdnem úgy írnak, mint az amerikaiak. Mi, az 1954-es nemzedék (Csurka, Kamondy, Moldova, Sánta) “öregek” vagyunk, és valamiféle konzervativizmust képviselünk. Pedig mi törtük szét a süket, halálos Zsdánov-frontot, megtagadtuk az “egyház” mindenhatóságát, visszahelyeztük jogaiba a boldog, szabad képzeletet, az igazmondást. Újjászületett a magyar novella, nem fogadtuk el, hogy az irodalom a politika szolgálóleánya legyen. Örömmel látom, hogy az “új” nemzedék nem rosszul sáfárkodik a mi vagyonunkkal; nyugtalan fiúk ezek, és jól tudnak írni. A gondolatot nem lehet leteríteni egy géppisztolysorozattal.

Most látom, mennyire elsodort a saját stílusom, ami azonos a filozófiámmal. E kettő menthetetlenül összeszövődik. Írás közben néha megijedek a leírt szövegtől: erősebbnek látszik, mint én magam, szolgaként meredek rá, saját történetemre, amely fölém kerekedett. Méltóságomat úgy szoktam visszaszerezni, hogy elkapom megint a történetet, és megírom másodszor, harmadszor: erőszakot teszek rajta, mint egy dühödt harcos a legyőzött város asszonyain. Alakítani kell a történetet, hogy mindenható hatalmamat bizonyíthassam.

Nos, kedves Barátom, rövidesen írjál, mit végeztél a Goldmann Verlagnál, érdekli-e őket egy ilyenszerű antológia; és írd meg, milyen segítséget nyújthatnék ebben az ügyben.

Sok szeretettel:

Pista

U.i. Éppen mikor befejeztem a levelet, telefonált Bereczky Laci, kérdezvén, mit csinálok. Mondtam, hogy neked írok. Megkért, hogy írjam ide az ő baráti üdvözletét is, “hajrá Dezső” jelszóval, persze beleértette Kosztolányit is.

 

9. Szabó István – Dr. Korbuly Dezsőnek

Kedves Dezső! Bp., 1966. május 28.

Amikor leveled megérkezett, én Moszkvában sétálgattam, az orosz irodalomból is jól ismert Szadováján. Váratlanul csöppentem bele egy íróküldöttségbe: ápr. 30-án rám telefonáltak a Szövetségből, hogy azonnal vigyek be két útlevélfényképet meg rövid önéletrajzot, május 4-én indulunk. Így is történt: a remek TU–104-essel két és fél óra múlva már a seremetyevói reptéren landoltunk. Eléggé fárasztó, de szép tíz nap következett, találkozás szovjet írókkal, diákokkal, magyar fordítókkal stb. stb., szóval minden napra jutott egy-egy ankét, kerekasztal-konferencia, hivatalos megbeszélés. De igyekeztem minél több szabad időt biztosítani magamnak. Megjegyzem, én már voltam 1964-ben a Nagy Földön, 12 napig; ugyancsak a magyar állam pénzén – vagyis úgy járok oda, mint a jó muzulmánok Mekkába. Ám tréfa nélkül: mindkét utam hatalmas élmény volt. Leningrád nagyszerűen megkomponált, klasszikus szépségű város, az Ermitázs gazdagsága szédítő: fél év kellene rá. Láttam Dosztojevszkij celláját a petropavlovszki erődben. Moszkva már nagyon vegyes képet nyújt, a legkülönbözőbb korú és stílusú házak egyvelege. És túlságosan nagy is, áttekinthetetlen: lépten-nyomon eltévedtem. (Leningrádban nem!) Viszont a Kreml, az igazán szép, már nem Európa szellemét sugározza –: Bizánc és Ázsia, de mégis orosz jelleggel. A Kreml külön város a városban, templomaival, palotáival, erődjeivel, bástyáival… Minden hatalmas, imponáló méretű, mint amilyen óriási maga a birodalom. Mostani, új vállalkozásaik is elképesztőek: az építkezések, a pompás metróhálózat és a gyártelepeik; az én kicsihez szokott magyar szememnek bizony kápráztató volt mindezt látni, felfogni, megemészteni. Félelmes erejű nép, aki ujjat húz velük, alighanem rosszul jár. De ugyanakkor lágyszívűek is, kedvesek, segítőkészek, különösen, ha magyarról van szó. (Amikor Moszkvában eltévedtem, öt egyetemi hallgató, három fiú és két lány kalauzolt vissza a szállodámhoz, noha mérnökjelöltek voltak, és az irodalomról csak hallottak valamit harangozni.) 1956 történetét az orosz fiatalság némi respektussal kezeli.

Kedves Dezső, sürgősen meg akarom neked köszönni, hogy silány novelláim német nyelven való elterjesztéséért küszködsz. Örülök, hogy az “aranyember” nem állt kötélnek; születésemtől fogva bizonytalan vagyok a Goldmannokkal szemben. Tehát marad a Kurt Desch Verlag. Sajnos, első kötetemet, a Lázadót mindmáig nem tudtam megszerezni, t. i. az történt, hogy teljesen elfogyott. Ez nagy öröm az író számára, de ilyenkor mégis kellemetlen, jómagamnak sincs belőle példányom. De nem adom fel a harcot, valahol talán sikerül egy darabot szerezni.

A kínaiak teljesen megőrültek, már Solohovot is megtámadta a Ren-mim-ribao: a Csendes Don szerintük a nagy forradalom meggyalázása, és Solohov elárulta
a kommunizmust, amikor a kapitalisták kezéből elfogadta a Nobel-díjat. Ez a kínai cikk általános gúnykacajt váltott ki Budapesten. Solohovnak nagy a becsülete minálunk. Derék, kemény kis kozák.

Nagyon jólesett olvasnom, hogy kedves feleséged könnyeket ejtett a Siratódal olvastán; – szerettem volna ott lenni, mert nincs a világon szebb látvány, mint egy pityergő kis fiatalasszony. Azért szép, mert jólesik megvigasztalni, és ez a férfiember számára becses feladat!

Szeretettel üdvözöl:

Szabó Pista

U. i. Deák Dénes májusban Münchenben járt, találkoztál vele?

 

10. Dr. Korbuly Dezső – Szabó Istvánnak

Kedves Pista! München 1974. nov. 13.

Könyvedet, melyet barátságos ajánlással és egy “készséges fiatal bajor” igénybevételével 1974. január 2-án akartál eljuttatni hozzám, leveleddel együtt november 12-én, az osztrák határ átlépésének évfordulóján kaptam kézhez. Véletlen? A kérdés fölösleges lehet, de tény az, hogy én nagyon is számon tartom a dátumokat. A múltat, a sajátomat is, fontosabbnak, lényegesebbnek tekintem a jelennél, a jövő pedig légbuborék, a fantázia martaléka, melyet ráadásul a halál bizonyossága is elködösít. A múlt ezzel szemben ifjúságot, dagadó izmokat, naiv csodavárást jelent.

Az almamagnak fogalma sincs arról, hogy milyen az alma, piros, zöld, sárga vagy esetleg bibircsókos. Engem kivert a vihar, s így módomban volt felfedezni az almák és világok különbözőségét. Pesten lassan sárgulnék, száradoznék egy könyvtárban, meddő lélekkel, kár és haszon nélkül. Kinek lenne belőlem haszna? Rá tudtalak volna Téged bírni arra, hogy megírd régóta ígért és tervezett regényedet? Fenéket! Írót nem jó rábírni olyasmire, amire nincs kedve. Hiszen Szent Kosztolányi Atyánk szerint az író kedvtelésből ír, mert az írás neki örömet okoz, élvezetet jelent.

Mi voltam otthon? Pesti polgár, akinek még magyarságát is kétségbe vonták “népies” évfolyamtársai. Nyugaton viszont magyar voltom kétségtelen tény.

Nagy kerülőt tettem, de most bejutok a célegyenesbe. Könyvedet hálás örömmel vettem kézbe. Nemcsak az emlékező örömével, hanem a műélvező hálájával is. Végre jó magyar próza! Az elmúlt években Déry Tibor önimádatának magas nívójú tanúbizonyságán (Ítélet nincs) kívül nem akadtam érdemleges magyar könyvre. A Kortárs számait olvasva az az érzésem, hogy irodalmunk olyan gyenge lett, mint labdarúgócsapatunk.

Nehéz választani, de nekem még mindig a Vacsora című novellád tetszik leginkább. Novelláid drámaiságáról már sokan írtak, én humorukat dicsérem. Mert a humor az élet nedűje, mely a világ ridegségét feloldja, emberivé teszi. Ezért fából vaskarika az úgynevezett száraz humor, de nem humor a hideg irónia sem. A humor könnyes mosolya lelkiállapot. A Vacsora elejétől végig tanúskodik erről. Amikor például az öreg Szente a megmérgezett, halálthozó leves kikanalazásától vonakodik, mert “lefekvésig újra megehül az ember”.

Az elmúlt években sorra bejártam hazánk vidékeit, és beláttam, hogy igazad van. Budapest nem az ország szíve, hanem falánk ordasa. Külföldről érkezve különösen feltűnik, milyen csúnyán beszélnek a pestiek magyarul. Attól tartok, hogy a TV nyelvrontó hatása hamarosan vidéken is érezhető lesz.

Kedves Pistám, fogadd ezt a levelet úgy, ahogy íródott, szorul szóra. Nem hintettem a sorok közé sunyi szemhunyorgatást, de aknát sem ástam el. Minden írás hatása, még egy szerény levélé is, a körülményektől függ, a csillagok állásától, az agytekercsek feszültségétől.

Szeretettel gondolok Rád:

Dezső

 

Vonatkozó adatok az IKER-ben

http://w3.oszk.hu/repscr/wwwi32.exe/[in=rpsr2.in]/?STS=KORBULY_DEZSO

 

Egy írása a két világháború közti politikai katolicizmusról

https://www.egyhazforum.hu/index.php/folyoirat/9-folyoirat/cikkek/sulypont/94-a-hatalom-es-az-egyhazak

 

 

 

please do NOT follow this link