Hornyák Balázs: A várpalotai születésű nagymamám története

Családkutatás közben az ember nem kevés meghökkentő dologra akadhat, sok, családi elbeszélésből ismert történetről kiderül, hogy nagyon nem úgy volt. Bőséggel találtam ilyeneket családom minden ágán, így furcsaságokból várpalotai születésű nagymamám ágán sincs hiány. A történet kezdetéhez 170 évet kell visszaugrani az időben…

Szépanyám, Molnár Erzsébet 1851-ben született, festői környezetben, a mai Művészetek Völgyében, (Vigánt)Petenden. Apja, László csikós volt, anyja Sipos/Supos Katalin. Sajnos egyikük halálát sem sikerült még megtalálni, így nem derült ki, esetleg korai elvesztésük lehetett-e az oka, hogy szépanyám élete „kisiklott”.

Lánya, vagyis ükanyám, 1888-ban született – egy családfakutató legnagyobb bosszúságára – apa nélkül, vagyis házasságon kívül, törvénytelenként. Ami persze még nem lenne tragédia, csak így az egyik vonal máris megszakad, nincs tovább. A gyerek így az anyja vezetéknevét kapta, Molnár Mária lett. Kiderült, nem ő volt az első gyerek, aki „véletlenül becsúszott” még az esküvő előtt – aztán a szülők gyorsan házasságot kötnek –, ahogy az gyakran megesett. Szépanyámnak összesen nyolc gyereke született 1876 és 1895 között, és mind apa nélkül! Erzsébet volt a hatodik. A legkorábbi születésnél az anya foglalkozása koldus. Aztán „karrierje lassan beindult”, 1879-re már ludpásztor lett…

Hogy a szegénységét és elhagyatottságát használta-e ki valaki (vagy valakik) rendszeresen, vagy csak egy másik hasonlóan sanyarú sorsú illetővel alkotott egy párt és éltek a maguk módján, egyik napról a másikra, az sosem fog már kiderülni. Talán kisebb gondjuk is nagyobb volt az esküvőnél (vagy ultramodern szellemiségük miatt nem tartották fontosnak, hogy „legyen papír”). Számtalan eshetőség van, felesleges is találgatni. Lehet, hogy gyerekeivel nem is bánt jól. Az elsőszülött 26 évesen, a két utána következő pedig még kisgyerekként meghalt. Eddig csak ükanyámról és egy bátyjáról tudni biztosan, hogy megérték a felnőttkort, de mindketten eljöttek Petendről, míg anyjuk ott maradt viszonylag hosszú élete végéig, 82 éves koráig, 1929-ig.

Elképzelni sem tudom, hogy ükanyám, Mária hogyan ismerkedhetett meg a várpalotai (mégkorábban súri) ősökkel rendelkező Oszvári Józseffel. Házasságot a mai XVII. kerületben, az akkor még különálló Rákoscsabán kötöttek 1910-ben. Első fiuk is itt született ’11-ben, ám 8 hónaposan meg is halt. Az anyakönyvi bejegyzések szerint ükapám a MÁV-nál volt vasuti napszámos. A következő év nyarán született egy lányuk, de már Balatonfüreden.  Dédanyám, Oszvári Terézia 1914-es születési bejegyzését viszont sehol sem találtam, mígnem kiderült (köszönet érte az anyakönyvvezetőnek), hogy ő sem Várpalotán, hanem Balatonarácson született. Anyjának bátyja élt ott, talán épp nála volt látogatóban, amikor a szülés megindult? Már ezt sem tudjuk meg. A család ezután végleg visszatért Várpalotára, ahol aztán született még egy lány és egy fiú.

Nagymamámról azt mindig tudtam, hogy az anyja elhagyta, azt pedig nem is lehet tudni, hogy ki az apja. Hát, ha nem lehet tudni, akkor nekem feltétlenül tudnom kell… Ehhez szerencsére még ő maga mesélt a gyerekkoráról, elmondta azt a keveset, amit ez ügyben tudott. Azt, hogy kislányként többször próbálta az anyjától megtudni, hogy ki az apja, de ő erre csak egy nevet mondott és ezzel nagyjából le is zárta a beszélgetést. Na, mármost. Azt gondolom, ha csak azt akarta volna, hogy hagyja már békén, azt mondta volna: Kovács József. Vagy Kis Pista. De ő azt mondta: Kargol Miklós. Ilyet azért nem talál ki az ember csak úgy.

Nézem a Family Search keresőben, ilyen vezetéknév leghamarabb Lengyelországban van. Arcanum: semmi. Hungaricana: Kargol Jánosné fogolytörzskönyve, lopásért lecsukták 1911-ben, ekkor hat gyereke van, születési helye: Lucski (Liptó vm., a lengyel határhoz közel), Kispesten lakik. Próbaképp nézem a kispesti születési anyakönyvet. Dédanyám 1914-es, talán a pasi idősebb volt, megyek visszafelé. 1908. Szülők: Kargul János és (a később lecsukott feleség) Savrnoch Zsuzsanna, a gyerek neve: Miklós! Korban tökéletes lenne, hátha…

De mi történt? Dédanyám, Terézia épp csak elmúlt 17 éves, amikor várandós lett. A történet rövid folytatását még nagymamám tudta kicsikarni az anyjából: állítólag a várpalotai laktanyában volt katona az illető, amikor az eset történt. Hogy aztán szándékosan hagyta-e cserben a terhesen maradt lányt, vagy nem is tudott randevújuk következményeiről, esetleg dédanyám akarata ellenére történt az a „randevú”, az már titok marad. Mindenesetre ilyen háttérrel, apa nélkül, nem kívánt gyerekként született meg nagymamám, 1932 szeptemberében, anyja után Oszvári Etel néven.

Ha pedig az általam megtalált Miklóst helyezem a történetbe, aki 1908-ban született, és  21 éves korában, azaz 1929-ben sorozták be három évre, azaz 1931-ig. Ez is tökéletes! Még egy próba: Facebook. Találok egy ilyen vezetéknevű lányt, nagyjából velem egyidős lehet. Leírom a sztorit, kérdezve, nem ismerős-e valami. Ó, hát az apja, nagyapja és a dédapja is Miklós volt! Egy perc múlva születési, házassági, halotti az orrom előtt, elájulok. Legalább már valami egyezik: a lány dédapja az a Miklós, akinek az 1908-as kispesti születését megtaláltam, és akinek az anyját lecsukták ’11-ben. Rendben, de hogy lehetne bizonyítani, hogy az a Miklós ez a Miklós? Hátha Várpalotán volt katona… Erről sajnos a családja nem tudott semmit.

A Hadtörténeti Levéltárnak nincsen nyilvántartása arról, hogy ki hová volt besorozva, ez kilőve… Ha várpalotai katonaság, akkor Veszprémi Levéltár! Megvannak a katonaállítási lajstromok, lapozom bőszen, erre kisül, hogy ott azok a palotai lakosok vannak összeírva, akik az adott évben töltik be a 21-et – nem pedig azok, akiket az ottani laktanyába soroztak be. Ezzel tehát nem mentem semmire, fordítva kell keresni. Teve utca, Fővárosi Levéltár. Ha Miklós Kispesten született, akkor a kispesti lajstrom kell. Sok könyörgés után kaptam csak meg, holott semmilyen „titkos” adat nem érdekelt, hiszen mindent tudtam, csak a nevet akartam megtalálni, lehetőleg melléírva, hogy Várpalotára sorozták. Ez sem vezetett eredményre, valószínűleg Miklós 21 éves korában már nem Kispesten élt, úgyhogy át kellene nézni a többi kerületet is, ha lesz rá lehetőség. Az is igaz, hogy ez nem ér fel egy genetikai vizsgálattal, de ha azt vesszük, egy anyakönyv sem – házas szülőknél sem törvényszerű, hogy az az apa, aki... Az én kíváncsiságomat mindenesetre kielégítené, ha a fellelt Miklósról kiderülne, hogy tényleg ott volt katona.

Visszatérve nagymamám, Oszvári Etel életére: születése után anyja (Terézia) egy ideig gondozta, majd árvaházba adta Veszprémbe, onnan Sümegre került, ahol apácák nevelték. Onnan felelőtlen anyjának testvére és felesége hozták ki, később az Oszvári nagyszülők vették magukhoz.

Terézia Pestre ment dolgozni. Valószínű, hogy nem a munkavállalás volt a fő motiváció, hanem hogy a katonáját megkeresse. Arra is látok esélyt, hogy meg is találta, és talán újra együtt voltak. Erre - és hogy a bemondott Kargol Miklós név valós volt – elég meggyőző bizonyítéknak tűnik egy halotti bejegyzés. 1936. június 21-én a budapesti Üllői út 86. címen (a mai Heim Pál gyermekkórház) meghalt a 18 hónapos Oszvári Miklós tüdőgümőkórban. Apa nincs feltüntetve, a gyerek az anyja vezetéknevét viseli, viszont keresztneve Miklós! Nagymamám sosem említette, hogy született testvére, de az is lehet, hogy nem csak ő, de még Terézia szülei sem tudtak egy újabb unokáról.

Oszvári Etel kislányként sokszor tanúja volt, hogy anyja – bár őt eldobta magától – idegenek gyerekeit pesztrálja. Terézia aztán Pestre jött dolgozni, és itt ismerkedett meg a rákospalotai születésű Bekó Istvánnal. 1939-ben összeházasodtak, és 1941-ben a férfi a nevére vette nagymamámat, innentől Bekó Etelka lett. Rövid időre magukhoz vették, iskolába is járt Pesten, de valószínűleg itt is csak útban volt, így visszaküldték a nagyszülőkhöz.

Nagyon sok időt töltött a szintén apa nélkül felnőtt nagymamájával (ükanyámmal, Molnár Máriával), aki gyalog járta a Bakonyt, csipkebogyót, hársfavirágot gyűjtött, bármit, amit el lehetett adni. Minden fűszálat ismert, tudta, mikor, hol mit lehet szedni. A nagyapja, Oszvári József nádazó volt, nagymamám kislányként neki is sokat segített nádtetők készítésénél.

Terézia a háború alatt – már a férjével együtt – visszaköltözött Várpalotára, akkor egy ideig öten éltek együtt a szüleinél. Anyja még mindig neheztelt rá, amiért elhagyta a gyerekét, azóta nem voltak jó viszonyban, idilli lehetett így együtt lakni…

Terézia házassága hamarosan tönkrement, 1950-ben elváltak, de elég gyorsan sikerült vigaszt találnia, sírkövén már Horváth Istvánnéként szerepel. Nagy nehezen sikerül kinyomozni, hogy 37 évesen, 1951-ben, Pórszombaton ment hozzá a nála 14 évvel fiatalabb Istvánhoz. Hogy Várpalotáról hogyan került kapcsolatba egy 160 kilométerrel messzebb élő férfival, az rejtély.

Innentől végleg megszakadt a kapcsolata nagymamámmal, Oszvári Etellel, aki addigra férjhez ment. Nagyszülei, akik felnevelték, az ötvenes években elváltak. Nagyapja 1957-ben, nagyanyja viszont csak 1975-ben halt meg, 88 évesen. Terézia és apja a sírkövükön lévő fényképről legalább „ismerhető”.

Sokat gondolkodtam dédanyám viselt dolgain, hogyan is vélekedjek róla. Nagymamám (Oszvári Etel) adott ehhez némi támpontot, szerinte léha nő volt, igaz, ő a k-betűs szót használta… De vajon Teréziának végigkísérte életét a balszerencse, esetleg fülig szerelmes volt a délceg katonafiúba, aki jól otthagyta a pácban, és a születendő gyerek is csak erre a csalódásra emlékeztette? Vajon azért házasodott még kétszer, mert kereste a rendes kapcsolatot, csak nem sikerült? Vagy egyszerűen csak falta a férfiakat, és nem vállalt felelősséget a következményekért? Ezekre már nem lesz válasz. Nagymamám, szerencsére semmit nem hozott magával az őt ért negatív dolgokból, a felelőtlen természetből, ami a viszontagságos gyerekkorát elnézve kész csoda, és nagyon elismerésre méltó!

Írta: Hornyák Balázs, 2022.