Hornyák Balázs: Apai déd- és ükszüleim története

Anyai dédapám 38 éves korában gyilkosság áldozata lett.
Egy családban egy ilyen történet is éppen elegendő lenne, ám az apai dédszülők életét is több tragikus és szokatlan esemény árnyékolta be. Az emberi furcsaságok mellett a történelem sem hagyott nyugtot felmenőimnek. A háborúk pusztítása persze szinte minden családot érintett így vagy úgy, de talán a szörnyűségek között is van kirívó eset.

Nagyapám a Veszprém megyei Öskün született 1931-ben – nagyjából ennyit tudtam a nem túl szoros családi szálak miatt, így a családfakutatás gyakorlatilag a semmiből indult, ám egyre gyorsabban kerültek felszínre a nem várt fordulatok. Az anyakönyvi bejegyzésekből hamar világossá vált, hogy ottani őseink közül gyakorlatilag mindenki rokona mindenkinek, mivel a korábban elnéptelenedett faluba 1718-20 között telepítettek be felvidéki tót családokat, és ők népesítették be újra a települést.

Az első szokatlan eset főszereplője nagyapám nagyapja, Hornyák György, aki szintén Öskün született 1880-ban. 1902 őszén vette feleségül a falubeli Proksa Annát, és egy év múlva érkezett is az első gyerek, nagyapám apja, Hornyák Pál (1903-1970).

1903-as születési bejegyzése szerint ”a bejelentésre elsősorban kötelezett atya Amerikában van, bejelentő az anyának atyja, akinek házában a szülés történt”. György valóban szerepel az 1903. április 25-én, a Kroonland hajóval Antwerpenből New Yorkba érkezettek listáján. Ez – bár nagyban megnehezíthette várandós felesége életét, – nem volt egyedi eset, a századforduló környékén rengetegen mentek Amerikába idénymunkára. Igen ám, csakhogy gyerek ide-oda, ő valószínűleg vissza sem jött többé.

Amikor a Family Search oldalon egyre duzzadó családfa összekapcsolódott egy másikkal, kiderült a történet folytatása is. Ráadásul nem is akárkivel hozott össze így a sors, hanem ükapám egyenes ági leszármazottjával! És ami szinte elképzelhetetlen, a távoli rokonnak még fényképe is volt róluk! Kiderült, hogy György 1909-ben, Amerikában feleségül vett(!) egy magyar nőt, Csajági Zsófiát (1879-1963) – akinek szintén volt már férje is, gyereke is. Hogy már itthon ismerték-e egymást és együtt szöktek meg, vagy csak ott találkoztak, esetleg a hajón boronálta össze őket a közös út az ismeretlen felé, az már nem derül ki.

Nem csak új életet kezdtek ott, hanem új családot is alapítottak! Zsófia magával vitte 1904-ben született Eszter lányát (képen jobbra), de három közös gyerekük is született: 1910-ben John (balra), ’13-ban Charles (ölben), és ’18-ban Michael.

Ükapám mindössze 43 éves volt, amikor meghalt, meglepő módon halálesete még az ösküi anyakönyvben is szerepel, precízen „bejegyezve a Belügyminisztérium által közölt külföldi kivonat alapján” – igaz, 15 év késéssel. 1938-ban olvasható, hogy Hornyák György, munkás meghalt 1923. október 22-én.  A halál helye: Franklin község, Sussex megye, New Jersey állam, Amerika, oka: heveny alkoholmérgezés, agyguta. Ami felettébb különös, házastársnak be van írva az eredeti feleség, Proksa Anna. Ez arra utal, hogy nem váltak el!

Közös gyerekük, Pál – apa nélkül ugyan –, de már felnőtt, addigra 25 éves. 1930-ban megnősült, a szomszéd településről, Tésről vette el Varga Juliannát. 1931-ben született meg nagyapám, majd ’33-ban a húga.

Itt következett az első bökkenő. Dédapám 1970-es halotti bejegyzésében a felesége már Erdélyi Ilona, házasságuk ideje 1946. Mi történt? Mikor és miért halt meg az első feleség, hol van Varga Julianna halála? Nem csak a lakóhely szerinti, ösküi, de a születési helyén, a tési anyakönyvben sem találtam. Hátha kórházban halt meg – jött Várpalota, Veszprém, sőt Székesfehérvár. Sehol semmi. Időközben annyit sikerült megtudni, hogy a háborúban halt meg, valami bombázás miatt. Mivel a rengeteg háborús halott bejegyzése sokszor csak évekkel később történt meg, nagyobb évkört kellett átnézni, de megint csak semmi. Egész Veszprém megye egyik anyakönyvében sincs, dédanyámat elnyelte a föld! Mint később kiderült: valóban…

Egy lehetőség még adódott: nagyapám húga, akivel soha nem volt kapcsolatom, emiatt kb. 30 éve találkoztunk utoljára. A gyötrő kíváncsiság leküzdette ezt az akadályt, elintéztem egy találkozót, hogy kiderüljön, mi lett az anyjukkal. És mennyire megérte! 85 évesen úgy mesélte el a történteket, mintha csak tegnap lett volna. Bár végighallgatva ezen nem is csodálkoztam, aligha lenne bárki, aki ilyesmit ki tudna törölni az emlékezetéből.

Azért is emlékezett pontosan, mert aznap volt a tizenkettedik születésnapja: 1945. március 19-én. Ekkor már súlyos légi harcok folytak a környéken, apja is a fronton volt. A háború a végéhez közeledett, de repülők szálltak nagyon alacsonyan a falu fölött, lőttek, bombáztak, és olyan közel voltak, hogy lentről meg őket lőtték. Egy katona a telkükön, a trágyadomb mögül tüzelt, őt a torkán érte egy lövés. A két gyerek végignézte, ahogy bugyog ki a vér a nyakából. Ezen körülmények és a nélkülözés ellenére anyja süteményt akart neki sütni, és átküldte a szomszédba, hogy kérjen két tojást ejtőernyőzsinórért cserébe. Mire visszaért, a nyári konyhát, és a benne tevékenykedő anyját repeszek találták telibe. A 33 éves Julianna fél karja szinte leszakadt, az egész testét hatalmas sebek, és befúródott repeszek borították. A szomszédok siettek segíteni, a karját elszorították, szekérre szalmát és paplanokat tettek, és így vitték a 6 km-re lévő Hajmáskérre, ahol nem csak hatalmas tüzérségi laktanya, de katonai tábori kórház is működött. Ott csak annyit tudtak megállapítani, hogy olyan súlyos az állapota, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, vigyék el Veszprémbe. Újabb tíz kilométer szekéren…

A kórházba felvették ugyan, de nem sok esélyt láttak arra, hogy túléli. Néhány napig mégis kitartott, amikor eljött a sorsdöntő pillanat: már Veszprémet is bombázták. A mozgatható betegeket az ápolók levitték a Nemzeti Bank föld alatti páncéltermeibe. Március 21-22. éjszakáján a kórház olyan súlyos találatot kapott, hogy az épület összeomlott, és a maga alá temette a bomba által széttépett embereket. Később, az azonosíthatatlan maradványokat meszes zsákokba szedték, és a kórház mellett tátongó három nagy bombatölcsérbe, közös sírba temették.

Ez volt az oka, amiért dédanyám halála egyetlen anyakönyvben sem szerepelt.

Ezalatt a két gyerekre Julianna anyósa, Proksa Anna (1880-1945) vigyázott, akinek szomorú történetét – a bigámista férjjel – már ismerjük. Mivel az ösküiek még nem értesültek a veszprémi tragédiáról, ennivalót csomagolt, és április 2-án, más hasonló sorsú idősebb falubeliekkel elindult Ösküről gyalog a 16 km-re lévő Veszprémbe, a kórházba. Ám útközben egy szovjet teherautó – merő heccből – elgázolta és a helyszínen azonnal meghalt. Ugyan már 65 éves volt, de makkegészséges. Temetésére csak egy hét múlva, 9-én került sor, de eltemetni is csak úgy tudták, hogy a kerti budit szétszedték, és annak deszkáiból ácsoltak neki koporsót. A halotti anyakönyvben még férjezett nevén, Hornyák Györgynéként szerepel!

Erre érkezett meg dédapám a frontról. Apja soha sem volt, de már felesége és anyja sincs, csak a két gyerek. Dolgozni sem nagyon tudott, mivel sípcsontlövése miatt élete végéig sántított. Új asszony kellett a házhoz, így lett a második felesége az özvegy Erdélyi Ilona, a közeli Berhidáról. Sok pár talál egymás életében közös vonásokat, melyek közelebb hozzák őket egymáshoz. Ilyet ők is találhattak: Ilona 42 éves férjét pont aznap lőtte fejbe egy katona, amikor dédapám feleségére ráomlott a kórház…

Ilonának is volt már egy fia, így az új házasságban immáron három gyerekük lett összesen, ami csak folyamatos feszültségeket szült, mind a gyerekek közt, mind közöttük. Idősebb korukra annyira megromlott a viszony, hogy bár el nem váltak, de külön éltek. Ilona néha még főzött a férjére is, de csak letette a lábast az ablakpárkányra…

És ez csak egy a végtelen számú hasonló történet közül.

Írta: Hornyák Balázs, 2022