Jegyzetek Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása című munkájából.

Sok helyen még a nemeseknek sem telt lóra és lovasszolgálatra

A folytonos háborúk nyomában mód nélkül elhatalmasodott a szegénység. Nemcsak a jobbágyoknak, de sok helyen még a nemeseknek sem telt lóra és lovasszolgálatra. Hogy tehát megélhessenek, gyalogszolgálatot kellett vállalniok. Minél jobban terjedt a szegénység, és minél inkább növekedett a gyalogsági fegyvernem jelentősége, annál több és több magyar vállalta a gyalogrenden való szolgálatot. A 16. század negyvenes éveiben a végházakban már a gyalogok között is a magyar lesz az uralkodó elem.

Őrködés a várakban

Kezdettől fogva csakis a gyalogokon volt az őrködés terhe. A lovasok e tehertől mindig mentek voltak. Ha támadás hire jön, a gyalogok részben a falakra és a bástyákra osztatnak, részben pedig a vár közepén fegyveresen állanak. Nyáron az őrködés ilyen: az utolsó emberig minden gyalog a falak mentében tölti az éjét; téli időben ellenben csak a fele ; a másik fele a hideg miatt a házakban alhatik. Minden bástyán egy-egy tizedes őrködik a saját tizedével. Minden bástyán két gyalogos az éberség föntartása czéljából a jelszókat kiabálja. Egy tizedes a maga tizedaljával egész éjjel körüljárja az őrségeket. A főporkoláb és a porkolábok, valamint a gyalog kapitányok is az éjjel többször megvizsgálják az őrségeket. 

Esküvés a várban

Ősrégi szokás szerint a magyar gyalogos zsoldba fogadása — írják a biztosok — igy történt: a fölfogadott gyalogot bemutatták a porkoláboknak s ezek a várkapujában ünnepélyesen megesküdtették őt. Á nevét csak ezután vezették a lajstromba.1) Gyalogul csakis jó magyarokat volt szabad felfogadni. Ráczokat és máseféle gyanús embereket zsoldba fogadni tilos volt. 

Darabont – hajdú ellentét

Azokat a hajtókát, a kik a király vagy urak zsoldjára állottak, iratos hajdúknak vagy királyi hajdúknak nevezték. A régi írott emlékek ezeket a zsoldos hajdúkat egy ideig élesen megkülönböztetik a régebbi magyar gyalogoktól vagyis a darabontoktól. A szegedi hadinépről szóló 1552. évi kimutatás például 1860 rendes magyar gyalogost és 1000 hajdút említ.1) Bakyth Péter írja 1552. febr. 22-én: ma érkeztünk Szegedre, csak lakó­ sokat és sok hajdút találtunk itt, de zsoldos nép egyáltalán nincs ; ezer magyar gyalogost kéne itt tartanunk.2) Egyik 1554. évből való kimutatás is külön említi a végházakban szolgáló darabontokat és külön a hajdúkat.3) A későbbi időben ez a világos és hatá­rozott megkülönböztetés már elmosódik. A magyar gyalogság megjelölésére ugyan még a 17. században is használják a darabont szót,4) de igen gyakran hajdút is értenek azon. 

Mivel a darabontok a városi polgári őrségekből és a magyar jobbágyságból kerültek a végekbe, ezek műveltség és erkölcs dolgában messze fölülmúlták a szilaj és műveletlen hajtókból lett hajdúkat. Az ellentét a magyar darabont és a hajdú között tehát kezdetben meglehetősen nagy volt. Ha egy és ugyanazon végházban szolgáltak, egymással gyakran czivakodtak. Néha még véres összetűzés is támadt közöttük. Az 1552. évben például Veszprémből jelentik, hogy a hajdúk és a magyar gyalogosok (darabontok) között véres verekedés támadt, melyben többet megöltek!l) Az ilyes ellentétek azonban lassan-lassan elsimulnak. A darabontok és a hajdúk egymással elegyednek és egységes gyalogsággá lesznek, úgy hogy a darabont és a hajdú szó egyazon fogalmat jelenti.

Említők már, hogy a királyi végházakba szegődött hajdúk, a magyar darabontok szervezetét mindenestül elfogadták. A Dunántúl és felső Magyarországban a szabad hajdúk is elfogadták ezt a katonai szervezetet. Ismerjük Batthyányi, Pálffy Miklós, Pogrányi Benedek és Thurzó György szabadhajdúinak mustráit és fizetési lajstromait, s így tudjuk, hogy ezek is vajdaságokra voltak osztva. Egy-egy vajdaságalja nép 50—50 emberből állott. A tizedalja szintén ugyanolyan volt, mint a királyi gyalogoknál./A tiszai részek szabad hajdúi azonban a régibb magyar szervezetet tartották meg. Nekik nem voltak vajdáik, hanem hadnagyaik és kapitányaik; nem voltak ötvenes csapataik, hanem századaik. Kivételt csak Mihály vajda hajdúi tettek. Ezek a hajdúk ugyanis vajdák kardjai alatt állottak.2) A szabad hajdúk az elöljárók dolgában is megtartották az ősi magyar szokást, s maguk választották a tisztjeiket. A 16-éves török háború idején, mikor sokan közülök a király zsoldjára állottak, a hadi tanács is elismerte a szabad hajdúknak maguk választotta tisztjeit.^ 

Hajdúles 

A 16. század hadi jelentései szerint a magyar darabontok a hajdúktól a lesvetés módjait is hamar eltanulták. Az úgynevezett hajdúles a 16. században nagyon ismeretes dolog volt a véghá­zak gyalog népe között. Az ilyetén lessel roppant kárt okoztak a törököknek. Innét van, hogy a budai pasák és a bégek levelei a sérelmek között a hajdúk leseit fölsorolni el nem mulasztják. A hajdúk a lest a jártasabb utak mentén állították fel. A les népe rendesen három részre oszlott. Az első részt, a mi csak néhány merész legényből állott, martaléknak hívták. Ezek rendesen áldozatul estek. A második részt az úgynevezett elöljárók alkották. Ezek sem voltak sokan, nehogy az ellenfél megijedjen és idejében elmeneküljön. A martaléknak és az elöljáróknak az volt a dolguk, hogy az ellenséget maguk után csalják és a lesre hozzák. Ha ez sikerült, rettenetes lármával kitört a lesnek a magva vagyis a derék les. A mint a lest fölállították, vagy hogy akkori szóval éljünk: a lesbe beállottak, néma csöndben, jól elrejtőzve, napokig vártak a prédára. Csak a martalékul előre küldött legények mutogatták magukat. Ha csak lehetséges volt, a harczot mindig éjjelre halasztották. Minél sötétebb volt az éjjel, annál borzasztóbb volt a harcz. A lesre hozott ellenfél, akár lovag, akár gyalog nép volt is, rendesen teljesen megsemmisült. A hajdúk csodálatos kitartása, 

Az 1577. évben a győri hadi nép éppen az istentiszteleten volt, mikor az egyik kapunálló lármát trombitált. A győri huszá­rok meg sem várván a generális parancsát, azonnal az ellenség ellen indultak. Izdenczy Péter fővajda, Gyenes István, Écsey Tamás és Pogoray Tamás vajdák alatt a hajdúság is kiindult. A parasztok azt beszélték, hogy hétszáz török Nyúl falu vidékét rabolja. A magyar hadi nép csakhamar ráakadt a török hadra, és roppant porföllegben megütközött vele. A harcz már javában folyt, mikor a győri generális is megjelent egy szekér német puskással. Látván a törökök túlnyomó erejét, a csatavezető Gregoróczy Vincze főkapitánynak meghagyta, hogy azonnal hátrát fuvasson. Gregoróczy engedelmeskedett a parancsnak, s adott jelre a huszárok visszavonultak. A hajdúk azonban ott maradtak az ellenség torkában. Bár a vesztüket előre látták, a vajdák kiadták a parancsot, a ki hátrafordul, azonnal szúrják le.. A hétszáz török lovas aztán a győri generális és a huszárok szeme láttára megsemmisítette a hajdúságot. Pálffy Tamás palotai főkapitány augusztus 9-én jelentette Bécsbe, hogy a megnyúzott hajdúfejek bőrét a székesfehérvári bég a bezlia város előtt rakatta föl, hetvennégynek mondták számszerint.

Hajdúzászló­ 

Minden vajda a kinevezésekor gyalogzászlót (hajdúzászló­nak is hívták) kapott, melyet — ha meghalt — vele együtt eltemettek. A gyalogzászlók színe piros-fehér volt.  Ezeken az ősi magyar színeken Bocskay korában némi változás esik. A föntebbi két színhez hozzácsatolják harmadiknak a zöldet. Az 1611-ben történt először, hogy a király a magyar gyalogok és lovagok között hatvan darab piros-fehér-zöld zászlót osztat ki.1) Mivel a piros-fehér-zöld zászlók csinálását elrendelő parancs nem valami újításról szól, föl kell tennünk, hogy a piros-fehér-zöld zászlók használata a királyi hadakban már előbb is szokás volt. Minden vajdának vagy kapitánynak saját zászlója lévén 2) az ezen zászló alatt levő népet zászlóaljának vagy vajdaságaljának nevezték. 

A tizedek 

Bár a gyalogsági csapatok tizedekbe voltak osztva, a fizetési lajstromok szerint egy-egy században rendesen nem tíz, hanem kilencz tizedest találunk 3) ; s ha esetleg mind a tíz tizedes is megvan, egy közülök rendesen csak helyettes (vajda tizedének gondviselője). E különös jelenségnek magyarázatát a régi magyar hadiszervezet adja. Minden m agyar tiszt és minden altiszt a maga csapatának egyedüli ura, vezetője és parancsolója volt. Magukat a csapatokat is rendesen a tisztek után nevezték. 

...

A gyalogos vajdák vagyis a századosok például nem az egész századnak, hanem csak egy tizednek voltak közvetlen parancsolói és tulajdonosai. Ezt a tizedet aztán a vajda tizedének hívták.2) Ezen tizedesség fejében a vajda (gyalog kapitány) aztán külön fizetést is húzott.

A gyalogságnál dívott ezen különös szokás megmagyarázza nekünk azt a különben érthetetlen jelenséget, hogy egy-egy szá­zadban nem tíz, hanem csak kilencz tizedest találunk. S ha esetleg a tizedesek száma tíz is. egy ezek közül a vajda tizedesi állását helyettesíti. Később, mikor a gyalog kompániák emberszáma ötvenre apadt, az öt tizedes helyett ugyanígy találunk négy tizedest. Az ötödiket ugyanis itt is a vajda tartotta a kezén. 

Vajdák kinevezése

A 17. század másik feléből tömérdek gyalogos vajdának a kinevezésével rendelkezünk.6) A kinevezetteket régi magyar szokás szerint a tisztükbe ünnepélyesen iktatták be. A beiktatás alkalmával kapták meg a zászlót és a dobot. Az ilyen beiktatásról szóló jelentések nagy számmal találhatók a városi levéltárainkban.

Magyar végbeliek igazi községi és köztársasági élete

Ezen különös magyar szokás megértésére meg kell említenünk, hogy a magyar végbeliek igazi községi és köztársasági életet éltek. Minden ügyüket közösen intézték el, minden hadi dologban közösen határoztak. Ha hadi tanácsot tartottak, arra nemcsak a főbb tiszteket, de valamennyi vajdát, sőt gyakran még a tizedeseket is meghívták. Gall Ádám főkapitány jelenti 1556-ban a királynak, hogy amiről ő Paksy János komá­romi főkapitánynyal titokban tárgyalt, azt a főkapitánynak a vajdák tanácsában mindjárt elő kellett adnia. A vajdák meg a tizedeseiknek mondották el a dolgot. Azokat, a kik az ilyen hadi tanácskozásban resztvettek, tanácsbeli vitézekn ek hívták. Közös megegyezéssel választották az elöljáróikat, valamint a királyhoz és az országgyűléshez küldendő követeiket. Ez utóbbi dolgot felválasztásnak hívták. A felválasztott tisztek a katonai község költségén mentek Bécsbe,. Prágába vagy Pozsonyba, hogy ott zsoldot eszközöljenek ki, vagy hogy egyéb ügyes bajos dolgaikat elintézzék.

Ahol a végház őrsége kicsi volt ahhoz, hogy községet alkosson, ott a szomszédságban lévő várak népe együvé állott, s együtt alkották meg a községet. Az öt kis balatoni végház : Tihany, Szigliget, Keszthely, Vásony és Csobáncz rendesen így ír a kormányszékekhez : „communitas quinque castellorum Balatiensiüm !“

A királylyal és a bécsi kormányszékekkel a katonai közsé­ gek (communitas militum) a 16. században mindég magyarul leveleztek. Fölötte érdekesek e levelek, mivel bennök a magyar jellem minden árnyalatát föltaláljuk.

Hogy milyen önérzetes hangon írtak e katonai községek, arra nézve álljon itt néhány példa. A palotai magyar katonaság egyeteme 1575. június 9-én leírván a magyar katona sorsát, a kinek egy darab papiroson kívül mit sem adnak, kijelenti, hogy a végben való lakást elhagyja. „És eskeszünk — írják — az egy istennek, hogy tovább benne meg nem akarunk maradni ilyen nagy fizetetlenségben . . . Tudjuk és hisszük, ha mi nyom orúságot ő felsége rajtunk cselekeszni kész, hogy az úristen ő főlségének ezt el nem engedi, hanem az mi rajtunk teendő nyomorúságért ő íölségét úgy megveri mind testiben, lelkiben, és minden dolgaiban szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek között ő fölsége például lészen !“

Katonaváros és polgárváros

A végházak hadinépének községi élete, együttérzése és összetartása azt eredményezte, hogy a hol nagyobb számmal voltak, még a városokban is külön várost alkottak. Ezeket a 16- és a 17. században katonavárosok-n&k hívták. A régi össze­írások az ország minden részében említenek ilyen katonavárosokat, ellentétben a polgárvárosokkal.

Ezekben az úgynevezett katonavárosokban állottak a katonák házai, miket magyar módra, sövényépítés utján, maguk a katonák készítettek. E szalmával fedett katonaházacskákat a régi összeírások drabantház néven emlegetik. Mivel a 16. században a magyar katonaság körében az a szokás járta, hogy a kapitány előléptetés, vagy áthelyezés esetén a katonáit is magával vitte új állomáshelyére, a közemberekre az ilyen áthelyezés mindég csapás számba ment, mivel a házaikat és a kertjeiket (az úgynevezett katonakerteket) ott kellett hagyniok. A 16. században a vitézek emiatt igen sokszor panaszkodnak, s némi kárpótlást kérnek.

Zsoldatlan hajdú

A zsoldatlan hajdúkat, a kik élelmüket a szablyájukkal keresték, a 16. század közepén gazdátlan, uratlan vágj- fizetetten hajdúk-nak nevezték.x) Nagyon gyakran szabad legé- n yek-nek is mondják őket. ’) Általánossá azonban a szabad hajdú elnevezés lesz. A szabad hajdúktól mindig megkülönböztették a kóborló hajdúkat, kiknek szállásuk sem volt. Ezeket bitang hajdúknak is mondogatták. A szabad hajdúk a 16. század ötvenes éveiben kétfélék voltak. Egy részök az erdőkben élt, s onnét csapott ki a török utasokra és katonákra.*) Más részök a végvárakba szorult, a hol zsoldot és élelmet ugyan nem kaptak, ele a harezban ejtett zsákmány az övéké volt. Ebből éltek. Ezért nevezik őket a német nyelvű iratok szabad zsákmányotoknak (freibeutler) is.2) Ezek a szabad hajdúk tehát igazában önkéntes gyalogok voltak.3) 

 

Szabad hajdúk vitézsége

Mint védők is csodálatos embereknek mutatkoztak. A szabad hajdúnak első szokástörvénye volt, hogy a töröknek magát élve meg ne adja. Tudjuk, hogy Kaposujvárt a szabad hajdúk védték. A török elfoglalta e várat, de egy élő lelket sem talált ott. A hajdúk az utolsó emberig elestek. Fonód ostrománál ugyanez történt. A diósgyőri támadásnál a törökök egy csomó hajdút a pinczébe szorítottak. Mivel megadni magukat nem akarták, szalmát tömtek a pinczébe, s a hajdúkat elégették. Élve egyet sem keríthettek kézre.

Török levelek a szabad hajdúság megfékezésére

...a török már a legelső alkudozások és fegyverszünetek alkalmával a szabad hajdúság megfékezését sürgette. A míg a magyar tanácsosoknak és a magyar diplomatáknak befolyásuk volt az ügyek intézésére, a töröknek fentebbi kívánságára mindig kitérő választ adtak. Az 1545. évben például a hajdúk a török füvelőkre ütöttek s a lovaikat elhajtották. A nagyvezér a lovak visszaadá­sát sürgette. Ferdinánd követe azonban azt válaszolta, hogy a hajdúkat megfogni nem tudják 2), s így a lovakat vissza nem adhatják. Ugyanekkor Pozsgay Zsigmond komáromi naszádos kapitány és Ferdinánd követe a törököknek azon követelésére, hogy a hajdúkat fékezzék meg, azt felelte, hogy a hajdúk nincsenek ő felsége hatalmában, nincs is állandó székhelyük, mert az erdőkben kóborolnak. 3) Az 1547. évben a török ismét követelte a hajdúk megfékezését.4) Rusztán pasa meg azzal a kívánsággal állott elő, hogy az uszkókoknak nevezett szökevényeket Zágráb vidékére, a hajdúkat meg Nagyszombat és Galgócz mezeire telepítsék. Justide Argento követ e kívánság elfogadását ajánlotta, legalább nem pusztul el annyi bátor és erős férfiú!5) Bár a török is megígérte a martalóczok rablásainak megszüntetését, ígéretét egyik fél sem tartotta meg. A hajdúk ügye tehát tovább is napirenden maradt. Az 1559. évben a szultán ismét követelte a hajdúk megfékezését. A császári követ ezúttal is azt felelte, hogy a hajdúk nem ő felsége katonái; 1) de azért a békesség-tervezetbe mégis beleírták a hajdúk megfékezését. Verancsics egri püspök ezt az oktalanságot nagyon kárhoztatta. Ha — írja a békességre tett megjegyzései között — a török martalóczok a helyükön maradnak, a mi hajdúságunkat meg eltörlik, nagy bajok következhetnek az'országra.2)  [...] A magyar országgyűlésen aztán az udvar kezdeményezésére és határozott kívánságára törvényt hoznak a szabad hajdúk kiirtására. Hogy ez a gondolat nem hazai földben termett, hanem Bécsben született, világosan látszik abból is, hogy a törvény végrehajtására nálunk senki sem gondolt. Az 1563. évben azonban Ferdinánd újra követelte a hajdúk kiirtását. A magyar tanácsosok erre azzal feleltek, hogy a hajdúkat a végházakban lehetetlenség nélkülözniük. A hódoltsági falvakat is csak e hajdúk segítségével lehet megtartaniok és adóztatniok.3) A király ezúttal sem osztotta a magyar tanácsosok véleményét ; az 1564. évben ugyanis szigorúan meghagyta, hogy a pozsonyi országgyűlés határozatait végrehajtsák. Egyúttal a magyar kanczelláriát is felszólította, hogy szigorú parancsokat bocsásson a végheli kapitányokhoz a szabad hajdúk ellen.4) És ezentúl a főkapitányok kinevezésébe is bevették, hogy a szabad hajdúkat üldözniök és keményen büntetniük kell.6) 

Török kínzások

Mivel a szabad hajdúk a török vitézekben rettentő sok kárt tettek, s mivel a hódoltságiakat úgy menesztették mint a ludakat, a törökök kimondhatatlanul gyűlölték őket, s ha sikerült bennök egyet-kettőt megfogniok, rettentően megkínozták. A budai pasák és a bégek leveleiben olvassuk, hogy az elfogott szabad hajdúk csontjait lassan-lassan ízzé-porrá törték. Nagyon gyakran meg karóba vonták őket, s nehogy azonnal meghaljanak, a hegyezett karókat ülőkével látták el, s ily módon a belé vont hajdú öt-hat napig is elkínlódott. Szita Ambrust, az elfogott hajdú vajdát a családja szeme láttára elevenen megnyúzták. Másokat tűzés fogókkal szaggattak szét. De bármi kínra vették is e hajdúkat, a törökök soha el nem érték, hogy a megkínzottak ajkain csak egyetlen jajszó is hallassék. Ellenkezőleg! A legiszonyúbb kínok közt is a törököket csúfolták, vagy danoltak. A törökök gyűlöletét nem nehéz értenünk. Hisz a hajdúk miatt sehol nyugtok nem volt; mert e gyorslábú vitézek, mintha a földből jöttek volna elő, mindenütt megjelentek. Még a Konstantinápolyba vezető utakon sem járhattak miattuk nyugodtan. Mehemet budai pasa írja 1592-ben Bécsbe: „Akasztófától és karótól menekedett latrok várakban helyt találván, és hozzájok való képös latrokat melléjük gyűjtvén, erdőről-erdőre, nádról-nádra lopó módra az konstantinápolyi utakra jővén, az úton járó törö­köket, reájok ütvén, néha viszik, néha fekete orczával szaladnak."

Annál több becses és nemes vonást hüvelyezhetünk ki a hajdúk jelleméből. A 16 éves háború idején a tudós Gabelmann gyönyörködve szemlélgette a rettegett szabad hajdúkat. Az előkelőbb hajdú vitézek – írja – pompás török ruhákban járnak. Minden ruha darab rajtuk egy-egy győ­zelemnek az emléke. Dicséretes és vitézhez illő szokás, hogy a hajdúk az adott szót szentül megtartják.1) A tolvajokat nem tű­rik maguk között. Gabelmann szeme láttára fölakasztottak egy szabad hajdút, a kit lopáson értek. A strázsára kirendelt hajdút az őrhelyén haldokolva találták. Az éhség és a kimerültség pusztította őt el. De azért helyét el nem hagyta. A ki a 16. és 17. század kótyavetyélt figyelemmel olvasgatja, bámulva veszi észre, hogy az istenteleneknek és átkozottaknak mondott szabad hajdúk, mikor a vérük hullásával szerzett zsákmányt kardra osztották, a főtiszteken kívül az iskolának, az eklézsiának, és a prédikátoroknak juttattak belőle először.

A 17. század utolsó évtizedeiben, amikor a magyar katonát az éhség és a németek égő gyűlölete mindenütt földönfutóvá tette, a szabad hajdúk száma ismét mód nélkül megnövekedett. Nincs ebben semmi különös. Szarvasmarha-kereskedésünk haldoklóit, s a magyar haderő utolsó napjait élte. Mind a kettőt mesterségesen igyekeztek tönkretenni, hogy így a magyar nemzet erejét gyöngítsék. Az a mód, a hogy nálunk akkor a végbeliekkel bántak, a szolgálatot lehetetlenné tette Végbeli katonáink, hajtóink és pásztoraink tehát hogy megélhessenek, szabad hajdúkká lettek és zsákmányból éltek. Az ezen korban föl- és alájáró török követségek, aztán a kereskedők és az utazók az elszaporodott hajdúk miatt nagy veszélyben forogtak! Az erdők – jelentik 1664-ben – telve vannak hajdúkkal, a kik egész karavánokat fosztanak ki és vágnak le ! *) Még a Dunán járó hajókat is megtámadták. Amikor például Hornit kurír Törökországba akart utazni, Szőny mellett egy hajdú csapat kikötésre szólította föl a hajósokat. A hajó megijedt népe azonban nem mert megállani. Erre a hajdúk a hajóra lőttek. Végre is – jelenti Hornit kurir – ki kellett kötnöm, s a szabad hajdúknak ritter-zehrung-ot kellett adnom. Mire tovább bocsátottak.3