Hrabowszky György (Homokbödöge, 1762. március 8. – Lajoskomárom, 1825. április 12.) evangélikus lelkész, egyháztörténész, író. 

iskoláit 1773-ig Téten, majd 1773 után Sopronban végezte, ahol tíz és fél évet töltött. Innen külföldre akart indulni, de míg a szükséges engedélyért járt, 1784. január 7-én Uraiújfalu meghívta iskolatanítójának, úgy, hogy együtt viselje a lelkészi hivatallal. Ezt a szolgálatot elfogadva 1786-ig ott működött. Tevékenysége következtében 1781 után életre keltek a környék evangélikus gyülekezetei, és e környékbeli gyülekezetek Uraiújfalu filiájává váltak, még – 83 esztendőn át – Répcelak és Csánig is. Hrabowszky szolgálata idején, 1784-ben épült az uraiújfalusi templom. Ekkor azonban az útlevelet megkapta, és Wittenbergbe ment tanulni. 1787. április 18-án Halléba került, ahol 1788 végéig maradt. Külföldön hittani tanulmányai mellett az egyetemek könyvtáraiban magyar irodalmi művek után kutatott. 1788-ban a palotai egyház meghívta lelkésznek, és itt teljesített szolgálatot 1795-ig. Várpalotán az addigi egy helyett két tanítói állást biztosított, 1789-ben a mester kamráját oskolaházzá átalakítva bővítette az iskolát, az iparosoknál dolgozó inasok számára vasárnapi tanítást kezdeményezett. 1789- ben elfogadtatta iskolatörvényét, amely az egész egyházmegye területén ér- vényessé vált. Elhagyott gyerekek számára árvaházat alapított „a szegényeket szerető Jézus nevében”. 1793 novemberében a súri, tési, csernyei, ösküi gyülekezetekkel összefogva létrehozta a Palotai Árvaházat, amely ebben a korban szinte egyedülállónak számított. Megteremtette ezek működési és gazdasági alapjait, megtalálta a megfelelő vagyonos és egyéb támogatókat, akik lelkészsége alatt biz- tosították a reménytelenek életfeltételeit és tanulmányait. Nevelési módszerei, oktatási törvényei az egész dunántúli iskolarendszer előtt követendő példának bizonyultak. Hrabowszky leleményessége folytán az árvaház nemcsak saját költségeit termelte ki, hanem anyagi alapot teremtett az evangélikus iskolaépület kibővítéséhez. Ez az iskola – amely ma a Várkerti Általános Iskola nevet viseli – napjainkban is városunk egyik büszkesége. Ez idő tájt már jelentős személyiségnek számított, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az 1791-es pesti zsinatra az egyházak képviselőjéül küldetett és ott fontos beszédet tartott. 1795. március 1-jén Kissomlóra ment szolgálatot teljesíteni. 1800-ban a vadosfai gyűlésen fontos egyházmegyei tisztséget kapott, az egyházmegyei gyűlés allevéltárnokká választotta, de 1803. október 12-én ismét visszatért Palotára. Itt – karizmatikus egyénisége folytán – az alsóveszprémi egyházmegyének esperese, a komáromi és a székesfehérvári egyházmegyéknek pedig administratora (vagyis helyettes vezetője) lett. Innen 14 évnyi munka után 1817- ben elköltözött Lajoskomáromba, és itt hunyt el 1825. április 12-én 64 évesen. Jellemző vonás életéből, hogy minden áron közeledést akart a három főbb felekezet között: éppen ezért egyaránt dolgozott a veszprémi kiadású református Prédikátori Tárház című lapnak, és a szintén veszprémi első magyar nyelvű római katolikus teológiai lapnak, az Egyházi Értekezések és Tudósításoknak. Élete minden percét a hazai irodalom és nemzetiség ügyének szentelte. Levelezett a kor tudósaival, főpapokkal, hercegekkel és másokkal, és a XIX. századi magyar tudományos élet rendkívüli jelentőségű lapjának, a Tudományos Gyűjteménynek írói táborába tartozott. Munkái kiadásáért sokat fáradozott, de emellett gyermekei nevelését és könyvtára gyarapítását sem hanyagolta el, melyet élete során 2000 kötetre emelt. Jelentős egyháztörténészi tevékenységei közül kiemelkedik a dunántúli lelkészek és tanítók első névtárának összeállítása, az idősek visszaemlékezéseit is felhasználva pedig megírta gyülekezetének történetét.

Összeállította: Budai László