Witzleben-Alt-Döbern Henrik (Németország, Magdeburg, 1854. április 13. – Németország, Strahwalde, 1933. december 22.) porosz gróf – teljes nevén Heinrich Friedrich Hartmann Graf von Witzleben-Alt-Döbern – porosz üzletember és politikus, Reddern, Grabendorf, Laasdorf, Göritz, Casel, Ilmersdorf és Muckwar grófja.
Ő volt az első, aki Várpalota szénbányászatát, iparát modern (kapitalista) szemlélettel szervezte meg. Szülei: Hartmann von Witzleben gróf (1805-1878) titkos tanácsos, Szászország tartományi elnöke és Marie Solms-Baruth grófnő (1823-1910) voltak. Witzleben-Altdöbern Henrik a Heidelbergi Egyetemen tanult jogot, ahol tagja lett a nagy múltú, nemzetközi, főnemeseket tömörítő diákszervezetnek, a Corps Saxo- Borussia Heidelbergnek, majd doktori címet szerzett. Gróf Witzleben személyes barátja volt I. Vilmos porosz királynak (aki egyúttal 1871-ben az újjáalakuló Német Birodalom császára), majd II. Vilmos német császárnak lett a bizalmasa, akitől 1886-ban örökös grófi címet kapott. Witzleben a Brandenburg tartományban található altdöberni kastélyt, annak a parkját és a „Graf von Witzleben-Alt-Döbern” nevet viselő sörfőzdét a késő feudalizmus korára jellemző stílusban építtette át 1880-1905 között, hogy feleségének valódi fejedelmi lakóhelyet hozzon létre. Witzleben alapította Altdöbern város Szent János Kórházát, illetve a türingiai Rossleben-i családi kolostorukban ingyenes oktatást biztosított mindenkinek, melyet ő elnökölt. 1905-től a Porosz Felsőház tagja. Várpalotával akkor került kapcsolatba, amikor Zichy Vladimirtől 1901-ben megvette a felsőurasági birtokot. Hamarosan, 1908-ban a Wolf testvérektől megvette az alsóurasági uradalmat is, és ezzel újra egyesült kezében az egykori várpalotai Zichy-uradalom. Gróf Witzleben – Marie Reuss-Köstritz hercegnővel kötött – első házasságából származó egyik lánya, Hilde Marie Anna von Witzleben-Alt-Doebern Várpalotán szülte a gróf egyik unokáját: Marie Anto- nia Stolberg-Wernigerode-ot 1909. febru- ár 9-én. (Singer Ábrahám is megemlékezik róla, hogy Stolberg a várban lakott.) Witzleben új szellemet vitt a palotai szénbányászatba, német bányászokat hozatott, szakszerűbbé és még kifizetődőbbé tette a bányaművelést. Witzleben idejében a széntermelés már napi 20-25 vagont tett ki, melynek zömét brikettgyártásra, mész- és téglaégetésre használták fel. Vállalatát 1907-ben Várpalotai Ipartelepek Rt. néven részvénytársasággá alakította át, amelyben a részvények többségét a saját kezében tartotta. Witzleben ideje alatt nőtt a munkások keresete. 1909-ben A bánya című lapban kárhoztatták, hogy a Gedeon és Kont cégre bízta a mészégető, a téglagyár és a brikettgyár kialakítását. Amikor a bányászat következtében az Alsóváros kútjai elapadtak, egy korábbi megállapodásnak megfelelően Witzleben bevezettette a Széhel-forrás vizét a városba. A megfelelő nyomás érdekében a Kastélydombra felvezettette a vizet, és onnan látta el vele a várost. A kitermelt szén jobb felhasználása érdekében brikettgyárat létesített 1914- ben (Egy kezdetleges brikettgyár már 1904-ben elkészült Szíj Rezső szerint). Beruházásai nagy összegeket emésztettek fel, de intézkedései nyomán Várpalotán modern, kapitalista szellemű bányászat alakult ki. Witzleben az I. világháború után, 1919-ben eladta részvényeit három vevőnek: a bécsi Depositen Banknak, a Város- és Községfejlesztési Banknak és a Magyar-Olasz Banknak, melyek létrehozták az Unió Bányászati és Ipari Rt.-t. Helyi mondás is keletkezett a nevéről, amelyet még sokáig ismertek a bányászok: „Ordít a Witzleben szamara.” – Ti. amikor fújt a gyár.
Összeállította: Budai László