Vers kiflivel - Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje

A vers a lélek eledele, rendszeres fogyasztása feltölt és segít élni, főként ezekben a nehéz napokban, amikor különösen fontos testi és lelki egészségünk  megőrzése. A mai napot indítsuk Kosztolányi Dezső egyik versével!


Fotó: Edward Eyer / Pexels
 
Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje
 
Szellők kísérnek mostanában engem,
szellők szavára száll az alkonyat.
Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,
szellők nevetnek ezüst éjszakán át,
s csiklandva fricskázzák az arcomat.
Honnan repülnek? A hajam kibontják,
hozzám tipegnek észrevétlenül,
s egyszerre lelkem egy fekete, halvány
szerelmes arcú szellőlányka karján
száll, száll, tovább repül.
 
Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,
kitépik a párnát fejem alól.
Nyakamba fújva rántják ingemet le,
szikrát, tüzes port hintenek szemembe,
s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.
A messzeségbe, szellők tengerére
űz olykor egy ravaszdi szélkalóz,
és hogyha jázminos az este s holdas,
egy széltündérke űl könyvemhez - olvas -
s halkan tovább lapoz.
 
Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,
lágy, altató, halk temetői dal.
Szellő a szerelem, szellő az élet,
a csók, a tűz szeles magasba réved,
s a szende szél már szendergő vihar.
Üres levegő, kék ábránd a vágyam,
üres levegő szellőpalotám.
Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.
Virrasztva vacogok a kósza szélnél,
s búcsúzó arcom halovány.
 
1908