Beküldte Budai László -
Palota ostroma
„Farkas, jó öcsém, veszélyes
Vállalatra férfi kell;
Választhatnék-e jobbat erre,
Mint tulajdon véremet?
Buda bősz basája, Arszlán,
Palotát már úgy szorítja,
Hogy, ha nem jön gyors segély,
Elvesz a vár, elveszünk mind.
Sűrü dárdák erdején át
Már csak a madár repülhet.
Üzenetem a királynak
Elviszed-é?” „Elviszem”.
„Mondd: a félig romfalak közt,
Ezzel a maroknyi néppel,
Jó, ha tíz napig kibírom
A török had ostromát.
Életemmel nem törődöm,
De ha e vár elbukik,
Napnyugatra gátja többé
Nincs az ozmán fegyvereknek.
Menj, ha Isten úgy akarja,
Arszlán alvó táborán,
– Felhők közt bujkál a hold –
Mint az árnyék, átsuhanhatsz.”
Bástyafalról csöndesen
Ereszkedik Thúry Farkas,
Fenn a bástyán György, a bátyja,
Még sokáig hallgatózik.
Török tábor mélyen alszik,
Csak a sátrak oszlopához
Kantárszárral megkötött
Paripák dobognak olykor.
Reggel aztán zajgva ébred
S mint egy vásár, nyüzsg a tábor,
Török ágyúk újra ontják
Palotára a pokolt.
Sok lövéstől gyengül a fal,
De a vár is jól felelget,
Egy szakállas* ellövé már
A pogány tűzmesterét.
* Szakállas ágyú.
„Nem bezárva várfalak közt,
Sík mezőben szép a harcz;
Éjféltájban, jó vitézim,
A pogányt meglátogatjuk,
Megtanúlod, Kurt aga,
Mily bolondság verni sátrat
Vakmerőn a bősz oroszlán
Barlangjának torka mellett.”
„Allah, Allah, itt az ellen!”
Jajveszékel a pogányság,
S álomból halába ébred,
Vér és bor bugyog ki torkán.
A huszárság gyors a tettre,
Vissza kinccsel s kincset érő
Sok fogollyal, paripával
Tér a várba Thúry György.
Török tábor úgy kizúdul,
Mint a fölvert vad darázs,
Húszezer kard itt a fullánk,
Arszlán őrjöng a dühtől:
„Mint egy hitvány hangyatúrást,
Úgy eltiprom ezt a várat,
S denevérjét, Thúry Györgyöt
Mereven megnyúzatom.
Lajtorjákat a falakhoz!
Várba törni itt a rés is.
A ki bátor: kincs a bére,
A ki hátrál, azt levágom!”
Nagy zajgással a pogányság
A falak felé özönlik,
Százak, ezrek, mint a hangyák,
Egymás hátán hömpölyögnek,
Falakon a vár vivói
Nagy fürtökben függenek már,
Függenek, de lajtorjástól
Visszabuknak mind, hanyatt.
Maga Thúry áll a résen,
Nem tud ott török betörni,
Rés, a melyet Thúry véd,
Bástyafalnál is szilárdabb.
Késő estig áll az ostrom,
Mit sem ér a vakmerőség,
Véres fejjel a török
Végre táborába hullong.
Gőgös Arszlán áfiummal
Szítja égő nagy haragját;
Ámde falnak még se hajtja
Fejjel újra harczi népét.
Hajnalon parancsot ád:
„Hadd dörögjön minden ágyú,
Törjön estig rés után rést,
Rontsa földig a falat.”
Itt is, ott is mennydörögve
Dől le egy-egy nagy darab fal,
Betemetve omladékkal
Vár alatt a széles árkot.
Várat Arszlán alkonyatkor
Egy agával megkerűli
S látva, rajta mennyi rés van,
Kárörömmel felkaczag:
„Thúry György, lopó, te éjjel
Táborom meglátogattad,
Még ma éjjel én megyek
Váradat meglátogatni.”
„Nem jó lesz, kegyelmes úr,
Egy fogolytól épp ma hallám,
Benn, a várfalak mögött,
Két öles nagy árok ásít.
Kétes így az éji harcz,
Jobb, biztosra menni holnap,
Reggel már a feketekávét
Benn a várban költheted.”
Thúry György komor szemekkel
Nézi vára pusztulását,
S ím, elébe lép a várnagy
Tíz-tizenkét főlegénnyel.
„Most, hogy már a harcz elült,
Jöttünk hozzád, hős vezérünk,
Megtevéd és megtevők mind,
A mit ember megtehet.
Annyi már a rés a bástyán,
Védni hogy száz Thúry kéne,
Van vagy ötszáz jó vitézünk,
Ámde Thúry György csak egy van.
Hogyha még a holnap itt ér,
Mind egy lábig elveszünk,
Hagyjuk itt ez omladékot,
Nincs előttünk más menekvés.
Nézd, borúl a Balatonról,
Készül a vihar sötéten,
Mennykőcsattogás között
Még talán áttörhetünk.”
„Hű vitézim, látom én is,
Ez a vár nem oltalom már,
S annyi néppel támad Arszlán,
Ötven is jut egy magyarra.
De velünk az Úr kegyelme,
Béföd életben, halálban…
Titeket marasztani
Itt a várban mégse merlek.
Menjetek, ha szívetek hajt,
Én azonban megfogadtam,
Hogy megállok mindhalálig,
S fogadásom nem töröm meg.”
Láng lobog fel a szemekben
S egy szívvel mind azt kiáltják:
„Jőjjön, a mi jő, vezérünk,
Véled élünk és halunk.”
Thúry sorban megszorítja
Hű vitézi férfi-jobbját:
„Így kivántam, így szeretlek,
Őröket most a falakra.
Többiek pihenjetek,
Holnap úgyis nagy napunk lesz,
Gyűjtsetek hozzá erő…
Őreinkre én vigyázok.”
Míg az őrhelyekre menne,
Hálókamrájába lép,
Feszületről szánakozva
Néz le rá az Üdvözítő.
S Thúry György, a hős, letérdel:
„Oltalomnak, irgalomnak,
Szeretetnek kútfeje,
Éltemet kezedre bízom;
Kész vagyok letenni még ma,
S megtöretni testemet,
Csak bocsásd meg bűneinket,
Könyörülj szegény hazámon.”
Tompa dörgés már jelenti
A vihar közelgetését,
Majd sivítni kezd a szél,
S nagy szemekben hull a zápor.
Szörnyü égzengést csupán,
Mást se hall az éber őrség,
Ámde villám hogyha lobban,
Mozgó tábort sejt a szem.
Végre szűnik a vihar,
Napkeletről hajnal ébred,
A pogányság – Thúry bámul –
Úgy elillant, mint a köd.
Látni sátrat itt is, ott is,
S megfeneklett lomha ágyút,
Látni szétszórt nagy juhnyájat,
De sehol se ló, sem ember.
„Lóra gyorsan tíz huszár,
Szálljatok ki s hozzatok hírt,
Mily csodának kell köszönnünk,
A török had eltünését?”
Visszatért már két huszár
Egy beteg fogoly törökkel,
Reszket az, mint nyárlevél,
És a mit tud, vallja híven:
„Éjféltájban jött a hír, hogy
Megmozdult a győri tábor,
Sok szekéren holnap itt lesz
Már a fölmentő sereg.
Erre Arszlán, megriadva,
Sátorfáját fölszedette,
S engem, árva nyavalyást,
Itt feledtek egymagamban.”
Nemsokára négy huszár
Vágtat bé a győri útról:
„Találkoztunk sok szekérrel,
Mind fakó parasztszekér volt;
Ámde minden egy szekéren
Fegyveres vitéz is ült,
Mondák, győri táborunkból
Fáért mennek a Bakonyba.”
„Óh nagy Isten, hála néked
A pogányt ki elvakítád,
S elvevéd bolond eszét
A kevély Arszlán basának.”
Végre megjött az utolsó
Négy huszár is, paripáik
Habosak a gyors futástól.
Vígan mondják a huszárok:
„Arszlán népe zűrzavarban
Úgy fut, mint a vert sereg.
Ember, ágyú, ló, szekér
Egymást törve ront előre.”
„Volna csak most itt kezemnél
Még nehány száz jó huszár,
Fogadom, hogy dölyfös Arszlán
Többé nem látná Budát.
No de így is, fel vitézim,
Még beérjük, s nagy hadának
Megcsipkedjük úgy a farkát,
Hogy Budába ríva megy.”
Diadallal visszatértek,
S megjött Thúry Farkas is,
S véle megjött a segélyhad,
Harcz helyett már áldomásra.
Magyar úr a német úrral
Boldogan koczint pohárt;
De nagy lelke Thúry Györgyöt
Most se hagyja még pihenni:
Palotát, öcsém, te őrizd,
Én megyek a többi haddal…”
Ment a hős és visszavívta,
Veszperémet és Tatát.
Thúry György nevét a hír
S zengő ének hordja szárnyon,
Míg Arszlán fejét Szigetnél
Török hóhér csapta le.
Kritikák:
Rédey Tivadar : Vargha Gyula: Vitézi énekek Thúry Györgyről
-rgy.: Töredékes jegyzetek Vargha Gyula Thúry György-románcairól
In: Napkelet, 1. köt. (1923.) 8. sz. (Online: http://epa.oszk.hu/02000/02076/00008/pdf/Napkelet_1923_08_776-778.pdf )
Rédey Tivadar : Vargha Gyula: Vitézi énekek Thúry Györgyről
-rgy.: Töredékes jegyzetek Vargha Gyula Thúry György-románcairól
In: Napkelet, 1. köt. (1923.) 8. sz. (Online: http://epa.oszk.hu/02000/02076/00008/pdf/Napkelet_1923_08_776-778.pdf )