Vargha Gyula: Vitézi énekek Thúry Györgyről (Részlet) (1923)

                  Palota ostroma

                               „Farkas, jó öcsém, veszélyes
                               Vállalatra férfi kell;
                               Választhatnék-e jobbat erre,
                               Mint tulajdon véremet?
 
                               Buda bősz basája, Arszlán,
                               Palotát már úgy szorítja,
                               Hogy, ha nem jön gyors segély,
                               Elvesz a vár, elveszünk mind.
 
                               Sűrü dárdák erdején át
                               Már csak a madár repülhet.
                               Üzenetem a királynak
                               Elviszed-é?” „Elviszem”.
 
                               „Mondd: a félig romfalak közt,
                               Ezzel a maroknyi néppel,
                               Jó, ha tíz napig kibírom
                               A török had ostromát.
 
                               Életemmel nem törődöm,
                               De ha e vár elbukik,
                               Napnyugatra gátja többé
                               Nincs az ozmán fegyvereknek.
 
                               Menj, ha Isten úgy akarja,
                               Arszlán alvó táborán,
                               – Felhők közt bujkál a hold –
                               Mint az árnyék, átsuhanhatsz.”
 
                               Bástyafalról csöndesen
                               Ereszkedik Thúry Farkas,
                               Fenn a bástyán György, a bátyja,
                               Még sokáig hallgatózik.
 
                               Török tábor mélyen alszik,
                               Csak a sátrak oszlopához
                               Kantárszárral megkötött
                               Paripák dobognak olykor.
 
                               Reggel aztán zajgva ébred
                               S mint egy vásár, nyüzsg a tábor,
                               Török ágyúk újra ontják
                               Palotára a pokolt.
 
                               Sok lövéstől gyengül a fal,
                               De a vár is jól felelget,
                               Egy szakállas* ellövé már
                               A pogány tűzmesterét.
 
                * Szakállas ágyú.
 
                               „Nem bezárva várfalak közt,
                               Sík mezőben szép a harcz;
                               Éjféltájban, jó vitézim,
                               A pogányt meglátogatjuk,
 
                               Megtanúlod, Kurt aga,
                               Mily bolondság verni sátrat
                               Vakmerőn a bősz oroszlán
                               Barlangjának torka mellett.”
 
                               „Allah, Allah, itt az ellen!”
                               Jajveszékel a pogányság,
                               S álomból halába ébred,
                               Vér és bor bugyog ki torkán.
 
                               A huszárság gyors a tettre,
                               Vissza kinccsel s kincset érő
                               Sok fogollyal, paripával
                               Tér a várba Thúry György.
 
                               Török tábor úgy kizúdul,
                               Mint a fölvert vad darázs,
                               Húszezer kard itt a fullánk,
                               Arszlán őrjöng a dühtől:
 
                               „Mint egy hitvány hangyatúrást,
                               Úgy eltiprom ezt a várat,
                               S denevérjét, Thúry Györgyöt
                               Mereven megnyúzatom.
 
                               Lajtorjákat a falakhoz!
                               Várba törni itt a rés is.
                               A ki bátor: kincs a bére,
                               A ki hátrál, azt levágom!”
 
                               Nagy zajgással a pogányság
                               A falak felé özönlik,
                               Százak, ezrek, mint a hangyák,
                               Egymás hátán hömpölyögnek,
               
                               Falakon a vár vivói
                               Nagy fürtökben függenek már,
                               Függenek, de lajtorjástól
                               Visszabuknak mind, hanyatt.
 
                               Maga Thúry áll a résen,
                               Nem tud ott török betörni,
                               Rés, a melyet Thúry véd,
                               Bástyafalnál is szilárdabb.
 
                               Késő estig áll az ostrom,
                               Mit sem ér a vakmerőség,
                               Véres fejjel a török
                               Végre táborába hullong.
 
                               Gőgös Arszlán áfiummal
                               Szítja égő nagy haragját;
                               Ámde falnak még se hajtja
                               Fejjel újra harczi népét.
 
                               Hajnalon parancsot ád:
                               „Hadd dörögjön minden ágyú,
                               Törjön estig rés után rést,
                               Rontsa földig a falat.”
 
                               Itt is, ott is mennydörögve
                               Dől le egy-egy nagy darab fal,
                               Betemetve omladékkal
                               Vár alatt a széles árkot.
 
                               Várat Arszlán alkonyatkor
                               Egy agával megkerűli
                               S látva, rajta mennyi rés van,
                               Kárörömmel felkaczag:
 
                               „Thúry György, lopó, te éjjel
                               Táborom meglátogattad,
                               Még ma éjjel én megyek
                               Váradat meglátogatni.”
 
                               „Nem jó lesz, kegyelmes úr,
                               Egy fogolytól épp ma hallám,
                               Benn, a várfalak mögött,
                               Két öles nagy árok ásít.
 
                               Kétes így az éji harcz,
                               Jobb, biztosra menni holnap,
                               Reggel már a feketekávét
                               Benn a várban költheted.”
 
                               Thúry György komor szemekkel
                               Nézi vára pusztulását,
                               S ím, elébe lép a várnagy
                               Tíz-tizenkét főlegénnyel.
 
                               „Most, hogy már a harcz elült,
                               Jöttünk hozzád, hős vezérünk,
                               Megtevéd és megtevők mind,
                               A mit ember megtehet.
 
                               Annyi már a rés a bástyán,
                               Védni hogy száz Thúry kéne,
                               Van vagy ötszáz jó vitézünk,
                               Ámde Thúry György csak egy van.
 
                               Hogyha még a holnap itt ér,
                               Mind egy lábig elveszünk,
                               Hagyjuk itt ez omladékot,
                               Nincs előttünk más menekvés.
 
                               Nézd, borúl a Balatonról,
                               Készül a vihar sötéten,
                               Mennykőcsattogás között
                               Még talán áttörhetünk.”
 
                               „Hű vitézim, látom én is,
                               Ez a vár nem oltalom már,
                               S annyi néppel támad Arszlán,
                               Ötven is jut egy magyarra.
 
                               De velünk az Úr kegyelme,
                               Béföd életben, halálban…
                               Titeket marasztani
                               Itt a várban mégse merlek.
 
                               Menjetek, ha szívetek hajt,
                               Én azonban megfogadtam,
                               Hogy megállok mindhalálig,
                               S fogadásom nem töröm meg.”
 
                               Láng lobog fel a szemekben
                               S egy szívvel mind azt kiáltják:
                               „Jőjjön, a mi jő, vezérünk,
                               Véled élünk és halunk.”
 
                               Thúry sorban megszorítja
                               Hű vitézi férfi-jobbját:
                               „Így kivántam, így szeretlek,
                               Őröket most a falakra.
 
                               Többiek pihenjetek,
                               Holnap úgyis nagy napunk lesz,
                               Gyűjtsetek hozzá erő…
                               Őreinkre én vigyázok.”
 
                               Míg az őrhelyekre menne,
                               Hálókamrájába lép,
                               Feszületről szánakozva
                               Néz le rá az Üdvözítő.
 
                               S Thúry György, a hős, letérdel:
                               „Oltalomnak, irgalomnak,
                               Szeretetnek kútfeje,
                               Éltemet kezedre bízom;
 
                               Kész vagyok letenni még ma,
                               S megtöretni testemet,
                               Csak bocsásd meg bűneinket,
                               Könyörülj szegény hazámon.”
 
                               Tompa dörgés már jelenti
                               A vihar közelgetését,
                               Majd sivítni kezd a szél,
                               S nagy szemekben hull a zápor.
 
                               Szörnyü égzengést csupán,
                               Mást se hall az éber őrség,
                               Ámde villám hogyha lobban,
                               Mozgó tábort sejt a szem.
 
                               Végre szűnik a vihar,
                               Napkeletről hajnal ébred,
                               A pogányság – Thúry bámul –
                               Úgy elillant, mint a köd.
 
                               Látni sátrat itt is, ott is,
                               S megfeneklett lomha ágyút,
                               Látni szétszórt nagy juhnyájat,
                               De sehol se ló, sem ember.
 
                               „Lóra gyorsan tíz huszár,
                               Szálljatok ki s hozzatok hírt,
                               Mily csodának kell köszönnünk,
                               A török had eltünését?”
 
                               Visszatért már két huszár
                               Egy beteg fogoly törökkel,
                               Reszket az, mint nyárlevél,
                               És a mit tud, vallja híven:
 
                               „Éjféltájban jött a hír, hogy
                               Megmozdult a győri tábor,
                               Sok szekéren holnap itt lesz
                               Már a fölmentő sereg.
 
                               Erre Arszlán, megriadva,
                               Sátorfáját fölszedette,
                               S engem, árva nyavalyást,
                               Itt feledtek egymagamban.”
 
                               Nemsokára négy huszár
                               Vágtat bé a győri útról:
                               „Találkoztunk sok szekérrel,
                               Mind fakó parasztszekér volt;
 
                               Ámde minden egy szekéren
                               Fegyveres vitéz is ült,
                               Mondák, győri táborunkból
                               Fáért mennek a Bakonyba.”
 
                               „Óh nagy Isten, hála néked
                               A pogányt ki elvakítád,
                               S elvevéd bolond eszét
                               A kevély Arszlán basának.”
 
                               Végre megjött az utolsó
                               Négy huszár is, paripáik
                               Habosak a gyors futástól.
                               Vígan mondják a huszárok:
 
                               „Arszlán népe zűrzavarban
                               Úgy fut, mint a vert sereg.
                               Ember, ágyú, ló, szekér
                               Egymást törve ront előre.”
 
                               „Volna csak most itt kezemnél
                               Még nehány száz jó huszár,
                               Fogadom, hogy dölyfös Arszlán
                               Többé nem látná Budát.
 
                               No de így is, fel vitézim,
                               Még beérjük, s nagy hadának
                               Megcsipkedjük úgy a farkát,
                               Hogy Budába ríva megy.”
 
                               Diadallal visszatértek,
                               S megjött Thúry Farkas is,
                               S véle megjött a segélyhad,
                               Harcz helyett már áldomásra.
 
                               Magyar úr a német úrral
                               Boldogan koczint pohárt;
                               De nagy lelke Thúry Györgyöt
                               Most se hagyja még pihenni:
 
                               Palotát, öcsém, te őrizd,
                               Én megyek a többi haddal…”
                               Ment a hős és visszavívta,
                               Veszperémet és Tatát.
 
                               Thúry György nevét a hír
                               S zengő ének hordja szárnyon,
                               Míg Arszlán fejét Szigetnél
                               Török hóhér csapta le.
 
Kritikák:
Rédey Tivadar : Vargha Gyula: Vitézi énekek Thúry Györgyről
-rgy.: Töredékes jegyzetek Vargha Gyula Thúry György-románcairól
In: Napkelet, 1. köt. (1923.) 8. sz. (Online: http://epa.oszk.hu/02000/02076/00008/pdf/Napkelet_1923_08_776-778.pdf )