Már a karantén bekövetkezése előtt is a hobbijaim közé tartozott az olvasás mellett a sütés. Nagyon szeretek kísérletezni a különböző receptekkel, figyelni, hogy viselkednek az alapanyagok, ha egy tálba kerülnek, és alkotni a különböző finomságokból egy még finomabb dolgot.

Korábban már megpróbálkoztam a kovász készítésével, de valahogy sosem jutott rá elegendő idő, ami meg is látszott a kovászomon. De aztán megláttam, hogy Szabadfi Szabolcs, vagy ahogy sokan ismerik Szabi a pék több ezer embert beengedve a konyhájába segít nekik megtanulni kovászt készíteni. Egyébként ez a dolog azért is jött jól, hiszen pont akkor tombolt az élesztőhiány országszerte. Na de a lényeg, hogy arra gondoltam, hogy a könyvtár oldalára készítek erről egy bejegyzést, hátha olvasóink közül is akad valaki, aki szívesen belefogna a kovászkészítésbe.

Ahogy dolgoztam a bejegyzésen, egyre távolibbnak tűnt a korábban ért kudarc a kovászkészítés terén és egyre jobban beférkőzött az agyamba a gondolat, ami engem is kovászkészítésre buzdított. Gondoltam, belevágok, Szabival együtt csak sikerül. Szorgosan nevelgettem Aladárt a kovászt, gondosan betakargattam minden nap, megetettem, amikor kellett, odafigyeltem, nehogy megfázzon, miközben követtem Szabi utasításait. Aladár pedig egyre csak erősödött, mígnem elég erős lett ahhoz, hogy elkészülhessen belőle az anyakovász valamint kenyeret lehessen belőle sütni.

Korábban egy kolléganőm lányának jóvoltából már kóstolhattam kovásszal készült kenyeret, ami isteni finom volt és össze sem hasonlítható a manapság boltban kapható kenyerekkel. Bár az én kenyerem sima fehér búzalisztből készült, mert egyszerűen más liszthez nem jutottam hozzá, mégis teljesen más íze lett, mint a bolti vagy az élesztős kenyereknek. Ropogós héj, puha belső, és nem penészesedik meg egy-két nap után, sokkal tovább eltartható. Bár sok munkát, türelmet és kitartást igényel, szerintem minden fáradtságos perc megéri a végeredményért.

Bár, hogy őszinte legyek én imádok a tésztában turkálni, dagasztani, szeretem, ha ragacsos a kezem, szóval nekem ez egyértelműen inkább öröm.  A sütés már régóta segít kiszakadni a hétköznapokból. Amikor sütök olyankor csak én vagyok és az amit készítek. Kialakul egyfajta belső harmónia köztem és a sütemény között. Persze vannak olyan alkalmak, amikor nem sikerül vagy éppen azt mondom magamnak a készítés közben, hogy „te normális vagy, hogy ezt bevállaltad?”, de aztán utána továbbra is keresem az új kihívásokat.

A kenyér mellett nagyon szeretek különböző süteményeket, de különösen tortákat készíteni. A díszítéskor alaposan kiélhetem a kreativitásomat.

Visszatérve a kovászkészítésre: mindenkit csak bátorítani tudok, hogy fogjon bele, mert szerintem egy nagyszerű dolog!