Búsbak Ádám evangélikus vaskereskedő palotai élményei 
(1829 november 22-től 1836. húsvétig)

A kereskedői pálya kezdete az elképzelt könnyű élet helyett igen nehéznek bizonyult, a tanonc sűrű napi teendői különösen az első hetek, hónapok alatt kemény megterhelést jelentettek Ádám számára.
 Szomorúan látta, hogy apja igazat mondott elutazása előtti erkölcsi eligazításá- ban, hogy neki a házban mindenki, még a seprű is parancsol. Reggeli előtt is jócskán akadt dolga: az 5 órai ébresztő utáni boltnyitás 6-kor, utána a pékhez menni zsemléért, majd a bolt kiseprése és a szemétbe kerülhetett szög, papír, pénz kiválogatása, aztán kézi porolóval az áru leporolása és mindeközben a vevők kiszolgálása.

A reggelire adott száraz kenyér után jutott egy kis idő – vevő híján – a bolt ajtajából való nézelődésre. Mint falusi gyermekre szokatlan, s feltűnő benyomást tettek rá az előtte feltáruló ismeretlen, széles utcák és házak, a gróf Zichy Miklós-féle fekete falú két toronnyal felmagasuló vár. Ámuldozásából a kereskedő feleségének rendreutasító szavai riasztották fel, miszerint a boltos legénynek a boltban a helye, tétlenül itt sohasem szabad állni, fogja tehát a porolót, és porolgasson. Ezzel folytatódott a lefekvésig tartó végehosszat nem érő munka, amit csak az ebéd és a vacsora szakított meg. Gyakori elfoglaltságot jelentett a só eladásra való előkészítése: sótörés, őrlés, fiókokban való elhelyezés, és mindennapos tevékenység volt a zárás utáni ruha-, csizma- és cipőtisztogatás is. „így folyt a napirend egymás után, megállni sohasem volt szabad; hanem folyvást dolgot keresni." Emellett napközben folyt a bolttal, raktárakkal, pincével, padlással való ismerkedés, hogy a kifogyott készletek pótlásával ezentúl önállóan boldoguljon. Az állandó elfoglaltságnak annyi előnye volt, hogy az idő észrevétlenül elsurrant felette, de sokáig visszasírta még a pajtásaival Gyönkön eltöltött gondtalan diákéveket, amikor még mulatságra is jutott idő.

Az első hónapok, hetek nehézségeit tovább fokozta a korán beköszöntött rendkívül hideg, kemény tél. „Többnyire olyan rossz idők jártak, hogy akinek csak múlhatlan szüksége nem volt, ki nem bújt a szobából. Fennakadt minduntalan az országúti közlekedés, egész télen át megyeileg kirendelt úrbéresek lapátolták az országútról a havat; mégis megtörtént, hogy a Veszprémből Palotáig jövő posta legény lovastól együtt a hófúvatagban megfagyva találtatott. Peremartonban az ordinánt huszár lovastól fagyott meg a 3/4 órai út közben. Palotán az ürgevárosnak nevezett utca több napig annyira behavaztatott, hogy a megfagyott hó és házak tetején jártak."

Ráadásul mindennapi teendői is szaporodtak: az esti kapuzárás is az ő feladata lett. A nagy hidegben nyitáskor és záráskor is fel kellett vágni a megfagyott havat. A perceken át tartó fáradságos művelet után pedig gémberedett tagokkal bemenni a jéghideg, félig nyitott, szűk boltba, ahol ki-bejárt a hideg bakonyi szél, deákos ruhájában, nyárias, rossz csizmájában majd megvette az isten hidege. Mindez annyira elkedvetlenítette, hogy legszívesebben hazaszökött volna, ha nem félt volna a hidegtől.

Az 1829. évi kemény tél tartogatott még egy kellemetlen esetet számára. Karácsony másnapján reggel a tomboló hóviharban is el kellett mennie a pékhez zsemléért, amikor haza felé tartva a feltámadt szélvihar lekapta kezéről a zsemléskosarat és elsodorta ruhájával és sapkájával együtt. A kosár és ruházata keresésére indult fiú talán meg is fagyott volna a -30 °C hideg- ben, ha egy véletlenül arra járó huszárfőhadnagy nem küldi haza, hogy ő megkeresi a kosarat, ruháját, és elviszi azt Czóbelékhoz. A hosszú, 1830 április végéig tartó kemény tél miatt, amelyre nézve „a Veszprém megyében kebelezett Rátót községről olyan adoma keletkezett, hogy a vármegyéhez folyamodtak, hogy ezen telet egynek el nem fogadják; hanem eszközölje ki, hogy kettőbe számíttassék", csak május havában indult meg a szokásos vásározás. Ezt megelőzően fel kellett tölteni a készleteket és a megérkezett szerszámokat: ásót, kapát, kaszát, sarlót a padlásra felcipelni. Kora tavasztól késő őszig a megszokott útvonalat járta be kereste fel főnöke a búcsúkat, országos vásárokat. A kereskedő tanulónak fel kellett vérteznie magát a vásárra való felkészítés műveleteinek ismeretével is. El kellett sajátítania, hogyan kell a rongyokba göngyölt s ládákba csomagolt sorszámokat, a serpenyős kosarat biztonságosan elhelyezni a kocsin, mert ezek szabályozzák a többi holmi rakodását. Hogyan kell a kocsit legyékényezni, hogy a beázást elkerüljék. Végül következett a 2 napot is igénybe vevő vásári előkészületek utolsó feladata, a sátorfák felrakása a kocsi jobb és bal oldalába. Amint elkészültek, már indultak is aszerint, hogy a vásárhelyre időben érjenek, néha kora reggel vagy késő este is. A segédek a hátsó nagy ládán, a tanuló a kocsissal az első kisebb ládán foglaltak helyet. Az utazást még a ládákra terített ponyvák, pokrócok sem tették kellemessé, sebesebb hajtás esetén a kocsis ülés majd' kirázta Ádám lelkét, sőt mindkét oldala bedagadt. Az állomások, ahol etetni kellett, már ki voltak jelölve. A közbeeső csárdákban a debreceni szőrtarisznyában magukkal vitt sonkát, kenyeret ették, közös kulacsukba 4 váltó krajcáros bort mérettek.

A vásárhelyre érve elfoglalták kijelölt helyüket és már ki sem tudtak rakodni, máris megrohanta a vevők hada sátrukat. „Mert noha járt ugyan azon vásárokra sok más vasárus is Veszprém, Ürög /Ireg/, Simontornya, Kaposvár, sőt számos kovács is felkapta a szálvas, kapa, kaszával való kereskedést úgy hogy két hosszú sora képződött a vasárusoknak; de a palotai vasáru volt mindenütt a lekeresettebb." A szaküzletek között a vaskereskedés igényelte a legtöbb tanulmányt. A gyakorlati dolgokban való jártasság megszerzése után a hosszú téli estéken az üzlet elméleti rejtelmeibe nyert bevezetést mestere, a főnök öccse által. Czóbel Dániel a jónevű pesti Sebastiani cégtől 1830 tavaszán tért vissza Palotára, hogy bátyja betegsége miatt átvegye az üzlet irányítását.

Legfontosabb volt az ún. jegykönyv ismerete, amely a stíriai vaseszközök kötéseit és jegyeit tartalmazta. Ilyen könyvet csak Grazban vagy Waidhofenben lehetett beszerezni 5 ezüst forintért. Aki ezt nem ismerte, nem tudott ilyen eszközöket rendelni.Emellett el kellett sajátítania a könyvvitelt is. Ekkor még kereskedelmi iskolák nem voltak vidéken, Pesten is csak egy magániskola működött, így a tanuló elméleti tanítása általában az első segéd feladata volt.

A kereskedő mesterség fogásaiba lassanként beletanuló Ádám a kezdeti elkedvetlenedés után úgy tűnt végre megtalálja a helyét Palotán. A cselédszobából a segédszobába költöztették, régi sérelmét szüntetve meg ezáltal. A főnök hálószobájából az ablakuk alá vezető jelző csengő gyakran riasztotta fel hajnalban őket legmélyebb álmukból, mert a tavaszi és nyári munkák idején már 4 óra előtt a mezőre és a szőlőbe siető munkásnép addig dörömbölt, csengetett pálin- kájáért, míg a boltot ki nem nyitották.

Szerencsésen túlélte az 1831. évi kolerajárványt, amely főnöke családját sem kímélte, sógora esett áldozatául. Bár a házaknál beteg nem volt, a „rémítő és borzasztó érzést okozott első héten a három templom összes harangjai egész nap folyvást és szünet nélkül zúgtak és midőn egymás után egy sorban 20 koporsót kisértek a temetőben." Az őket is fenyegető veszélyt, hiszen a boltban mindenféle vevőkkel érintkeztek megelőzte azonban főnöke anyja gondoskodása, aki a fémpénzek átvétele után azonnal kezet mosatott velük ecetes vízben. A látszólagos belenyugvás ellenére gyakran elővette a lidércnyomásos aggodalom: miért kínozza testét ennyi dologgal, erejét meghaladó fáradozással, mikor neki semmi kilátása, se reménye, hogy valaha önálló kereskedő lehessen. A mélypont tanulói éveinek mintegy a felénél következett be, a rá mért túlterhelés kiállhatatlanná vált, ezért Veszprémbe szökött, hogy ott próbáljon szerencsét. Egy volt gimnáziumi osztálytársa be is ajánlotta egy ottani vaskereskedőnél. Másnap reggel megkezdte a munkát, de lelkiismerete visszavitte Palotára. Főnöke megbocsátott neki, de úgy látta, hogy a fiút csak a szülői szigor terelheti vissza a helyes útra, ezért odahívatta őket Palotára. Ádámnak már az is nagyon bántotta a lelkiismeretét, hogy szüleinek gyalogszerrel kellett a hosszú utat megtenniük. Hát még azt hallaniuk, hogy baj van fiukkal, nem állja meg a helyét. Hiába kérték, hogy legyen szófogadó és engedelmes, mielőtt Czóbel János atyai gondjaira bízták? Anyja könyörgött neki, apja pedig szigorúan megrótta és kijelentet- te, ha szégyent vall, ő nem fogadja vissza, szedheti a sátorfáját és mehet ahova akar. A szülői dörgedelmek és a mélységes mély szégyenérzet, amihez még a cselédek gúnyos pusmogása is hozzájárult, hatásosnak bizonyultak. „Miután beláttam és meggyőződtem, hogy nincsen menekvés, más pályára nem léphetek, habár gyakran elbúsított a gondolat, hogyha csakugyan felszabadulok, önállóvá saját erőmből sohasem lehetek, hát teljes életemben szolgai alárendeltségre legyek kárhoztatva? De ismét megnyugodtam, dologba – ökörként a járomba – szoktam, a megszokás természetemmé vált."

A tanulói évek alatt azért jutott még a kisebb-nagyobb „viszontagságokból". Az egyik őszi napon terménnyel teli zsákokat cipelő fiú leesett a padlásra vezető magas és meredek lépcsőről, de nem esett komolyabb baja. Egy másik alkalommal a pincében 5 akó ecetet kellett lehúznia és fertállyal áttöltögetni egy másik hordóba. Amint a hordó előtt levő kétlépcsős állványra lépett, hogy a „nagy tőtikén" belezúdítsa azt a hordóba, a fertállyal együtt hanyattesett. Az beleütődött egy vitriolos kőkorsóba, eltörte azt, és a 25 font vitriol szétfolyva fojtó kéngőzzel árasztotta el a pincét. Ruhája, csizmája összeégett, de sikerült kimenekülnie, és Dániellel együtt, hamuval takarva be a felületet, megszabadították a boltot a nagy veszedelemtől, mert számos más égő anyagot, szeszt tároltak a pincében. Szerencsére főnökéék nem voltak otthon, így nem tudtak a veszélyes esetről. A kár 4-5 Ft-ra rúghatott, de őt nem okolhatták volna, mert a két erős embernek is elegendő munkát később elvégezte.

A vásárok közben is megesett egy-egy baleset. Egyszer a tabi vásáron rosszul álltak oda a kijelölt sátorhelyre, és a megrakott nehéz szekér helyretolása közben könyöke bekerült a kerékküllő közé. Kificamodott és erősen bedagadt karját ez alkalommal már orvosnak kellett helyretennie, de a fájdalomtól még így is hetekig szenvedett. A szekérrel és az orvosokkal máskor is meggyűlt a baja. 1833 júliusában a siófoki búcsúvásárról hazafelé tartva a 16 mázsával megrakott szekér kereke keresztülment a jobb lábán. Hirtelen a az egyik lónak leesett a gyeplőszára, és ő szállt le az istráng közé, hogy felvegye azt, de a hámfa ellökte, és megtörtént a baleset. A kocsis látva a bajt megállt, nehogy a hátsó kerék is elkapja, de így is a segédek tették fel a kocsira. Szerencsére a lába belenyomódott a vastag homokba és a frissen vasalt szekérkerék hegyes sínszege a csont melletti húst találta el. Ádámnak annyira bedagadt a lába, hogy leszállni sem tudott, otthon úgy vették le a kocsiról, csizmáját késsel kellett lefejteni. Egy palotai kirurgus kezelte, de sikertelenül, mert már vadhús is nőtt a seben. Az orvos által javasolt amputálás, hogy az üszkösödést, vérmérgezést megelőzze, annyira felháborította őt, hogy kérte, „többé látogatásával maradjon el". Főnökét pedig arra kérte, hogy vitesse őt haza, és felgyógyulásáig adjon szabadságot. Gyönkön édesanyja gondos ápolása és tapasztalt gyógymódja 12 nap alatt talpra állította, visszatérhetett palotára. „A tanulság ebből, hogy a tudatlan orvos csak kárára és terhére van az emberiségnek, kiszámíthatatlan, hány embert áldoznak fel könnyelmű experimentációjukkal..."

A XIX. század első és második negyedében Somogy vármegyében napirenden volt az útonállás és a rablás. Ők sokat jártak a somogyi vásárokra és rengeteget utaztak erdőkön, pusztákon egyik vásárról a másikra sokszor jelentős bevétellel, de útjukat nem állták betyárok. Ő maga egyszer közelről is látott betyárokat. A toponári csárdába szállva főnöke őt küldte borért, amikor megtudta, hogy odabenn vagy 12 zsivány mulat. „Borzasztó látvány tárult fel előttem, két hosszú tölgyfa asztal környezve 4 lócával és elfoglalva körülülte vagy 12 szűrös kondás baltája mindenkinek előtte az asztal táblába vágva az asztal tele rakva boros palackokkal, mindenik makrapipából eregeti a bodor füstöt, isznak és káromkodnak."

Bár másnap igen jó vásárt csináltak, főnöke megfogadta, Toponárra nem megy többet vásárba. A kemény megpróbáltatások által megedződött fiú negyedik tanuló évében az üzlet minden szakában segédi képességet ért el, főnöke bizalma egyre nőtt iránta. Többször küldte a kocsissal őt Révkomáromba deszkáért és faanyagért, többször vitte magával a pesti vásárokra. Igaz, hogy főnökei megkedvelték az üzlet csinját-bínját kitanuló Ádámot, a felszabadításra azonban még jó két évet várni kellett. Addig is igyekezett gondolatait másfelé terelni és megadással tűrni sorsát, mintha már ő e családhoz lenne láncolva.

Kereskedői képességeinek önálló bizonyítására 1835 májusában nyílott lehetősége. Főnöke és öccse a szekszárdi vásárra utaztak sürgős ügyben, ezért őt bízták meg a Mezőkomáromban ugyanakkor tartott országos vásáron való megjelenéssel. „E nagyszerű megbízatásnak büszke önérzettel vágytam megfelelni, midőn alkalmat adtak, hogy ilyen gondot ügyességet és képességet igénylő munkát önállóan teljesítsek." A kijelölt időpontra, viszontagságos útja ellenére Ádám megjelent a vásárban. A feladat pontos és szakszerű teljesítéséért nem győzték főnökei dicsérni. Czóbelné, aki a vásári előkészületek szemtanúja volt, a gyors és mesteri csomagolást és rakodást, főnökei pedig a vásári sátor helyes elrendezését emelték ki.

Mennyire elámultak, amikor megtudták, hogy útközben milyen nehézségek árán sikerült időben a vásárba érnie. A kocsis farkasvaksága miatt neki kellett a szakadó eső által feláztatott csúszós országúton az emelkedőkre irányítania a szekeret, sőt egy ízben még felvontattatnia is. Főnökei maguk között elismerően nyugtázták Ádám segédeket megszégyenítő képességeit, de azért még kitelt a 6. tanulói esztendő is.

„Ezek után bizalmasabbak lettek irántam, az előtti cselédrangsorozatból mintegy magukhoz látszódtak emelni, ami nekem kimondhatatlanul jólesett, jobban kezdtem magamat érezni, hiszen régen megvolt már bennem a képesség úgy elméleti, mint gyakorlati minőségben, bármely segéddel mérkőzhettem volna, - még e nyarat is eltöltöttem mint tanuló."

Az ifjúkori éveit taposó Ádám 1835 őszének egy nevezetes vasárnapján érte el kereskedői pályája első határkövét. Főnöke ekkor avatta ünnepélyesen segéddé a család tagjainak jelenlétében. Beszédében azzal indokolta a hosszú 6 évet, hogy az első években igen nehéz volt a felfogása meg alacsony termete miatt segédi tekintélye nem lett volna. Az üzlet minden ágazatában elérte a megfelelő képesítést, ezért a segédi vizsga alól is felmentet- te. Következett még egy kis erkölcsi tanítás a jó segéd magaviseletéről, majd a főnök felesége egy fekete színű finom egész öltönyt és vászonneműt nyújtott át neki. Aztán asztalhoz ültek, hogy elköltsék az avatási ebédet, és áldomást igyanak Ádám felszabadulására.

A segédi élet (1835-1844)

A felszabadult ifjú, aki mint segéd egyelőre Czóbeléknél maradt, amíg főnöke megfelelő „condítiót" nem talál számára, türelmetlenül várta, hogy másutt is tapasztalatot szerezzen, más távolabbi vidékeket, embereket, szokásokat és üzletet lásson. Szabadidejéből most már szórakozásra, bálokba és társaságba járásra is futotta, de ez még mindig nem kötötte le eléggé. Az idő hasznos eltöltésére és unalmat gerjesztő gondjai elűzésére elhatározta, hogy írása tökéletesítése céljából lemásolja a vasüzleti jegykönyvet. Büszkeséggel töltötte el a hosszan tartó másolás eredménye: az önmagában eddig soha nem tapasztalt kitartás és nem utolsósorban egy a szakmában múlhatatlanul szükséges és hasznos könyv megszerzése.

A következő év tavaszán nyílt meg előtte a világ, elhagyva Palotát, ahol 6 évig rakta le jövője alapját, megkezdte vándorlásait és a főnöke által Esztergomban szerzett állás lett első állomá- sa. A csinosan fekvő, de bigott pápista város és a bigott pápista vaskereskedő, a magas, szikár tubákos svábember.Gremsperger Ferenc segédekkel szembeni bizalmatlansága, mert egyszer megkárosították, nem nyerte el tetszését. Elhatározta, amint teheti más hely után tudakozódik. A boltban a fő helyen lógott Szűz Mária képe előtt mécs volt, amit minden szombaton meggyújtottak és odajárultak imádkozni. Minden böjtös napot megböjtöltek, főnökük szerda és pénteki napokon személyesen hozta a halpiacról. Elégedetlen volt fojtó gőzös légtől bűzös szállásával is. Ez a konyhából nyílott, amit este baromfiak foglaltak el, ezért volt bűzös a levegő. De még ennél is jobban megdöbbentette, hogy hajnalban a főnökét látja libát tömni, de hát „ez is új tapasztalat".

A boltnak nem volt valami nagy forgalma, pedig mindennel bőven el volt látva. Esztergom két heti vására hozott jelentősebb bevételt. Ezenkívül országos vásárokra is jártak: Tata, Pest, Érsekújvár, Nagysalló, Párkány voltak főbb helyeik. Jelentős jövedelme származott Gremspergernek szőlőiből, ahol díszes présházak álltak, boltozott tágas pincéi tele voltak borral telt hordókkal. Több akó aszúbora is volt, valóságos tokaji, amit akójával 100 Ft-ért adott el. Esztergom határán sok szőlő volt, a lakosság nagy része abból élt, így nagy riadalmat okozott a városban az 1836. június 10-én leesett térdig érő hó, ami azonban semmi kárt nem okozott, sőt jó termés lett mindenből.

Hat hónap után búcsút mondott Esztergomnak és a szeptember már Léván találta, Heissenberger József vas-fűszer-vegyeskereskedésében. Itt a lakosság sokkal barátságosabb, három féle felekezet van, elevenebben lüktet az élet. Boltjuk forgalma sokkal elevenebb volt, mint az esztergomi, a város heti- és országos vásárai igen látogatottak voltak.