Rólunk írták...

Neményi László: A való világ sodrásában

Bizonyos, hogy a cselekvés új (felség)területére kaptam belépőt, amikor 1980 júliusától a várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár igazgatója lettem.

Könczöl Imre, az avatott szakember, a székesfehérvári megyei könyvtár alapítója -, nála jelentkeztem először a pályára - szólt nekem, hogy vállalnám-e nyugdíjazása után intézménye vezetését, melyet szinte a semmiből vitt sikerre 1963-tól kezdődően. (Jól esett ez most is, ennyi idő eltelte után.)

Könczöl Imrével ekkor már negyedszázada ismertük egymást. Miután a forradalom miatti vizsgálati fogságából szabadult és a biztosító ügynöke volt éppen, többször találkozhattam vele Bódás János, Paál Lajos, Pesti János, Sobor Antal, Takács Imre és mások társaságában Fehérváron, a régi Stop presszóban, amely a Széchenyi utca és a Balatoni út sarkán állt akkor. Később a Fejér Megyei Könyvtárosba kért interjú hozott össze bennünket, a korrektúra és a módosítások miatt személyesen fel is kerestem Várpalotán. Ezek juthattak eszébe - vagy későbbi látogatásom, amikor egyáltalán nem a könyvtárügy, csak az ő sorsa érdekelt -, hogy utódjául végül is engem javasolt?

Külön odautaztam fölmérni, milyen is ez az örökség, és igent mondtam neki.

- Tudod, nem egy jelentős, nem is nagy szemétdomb ez - jegyezte meg kaján mosollyal -, de te fogsz itt kukorékolni...

Következhetett a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár igazgatója, Varga Béla jóváhagyása, amiként ezt az akkori procedúra előírta.

Évtizede ismert már ő is, nem volt hozzám egy fölösleges kérdése sem.

- Ha úgy gondolod, hogy hosszabb ideig maradni tudsz, csak akkor vállald - figyelmeztetett. Komolyan vettem.

Imre bácsi felvilágosított, és magam is jól sejtettem: nem szikla alapú talajra lépek. De tudtam, mindent megteszek azért. hogy korszerű könyvtárat teremtsünk itt a lakosságnak, a magyar nehézipar délnyugat-északkelet irányú tengelyében álló dunántúli "szocialista városban", Várpalotán.

A tanácselnök, aki egy nagyüzemből került a városvezetés székébe, bemutatkozó látogatásomon hihetetlen magabiztossággal jelentette ki:

- Igazgató úr, támogatom önt mindenben, kérhet tőlem bármit, csak új könyvtárépületet nem! Higgye el nekem, ennek ma itt nincsenek meg a feltételei...

- Idővel azért megtaláljuk a módját - jegyeztem meg óvatos-derűlátóan, mosolyogva.

Egy pillanatra mintha fölkapta volna fejét, de talán tévedek, gondoltam, mert azonnal napirendre tért fölötte. (Később kiderült: mégsem tévedtem. Amire ugyanis nem volt kíváncsi, amit hallani sem akart, azt soha meg nem hallotta igazán.) Akkor még nem tudhattam, hogy erőssugárzású, anyagtalan reményeim hamarosan tárgyi valóra válnak...

A tanácselnök első találkozásunkkor szolgálati lakást ajánlott fel, amit önzetlenül és ostobán elhárítottam.

- Fehérváron van lakásunk - magyaráztam (nem voltam pontos: édesanyámnál laktunk) -, feleségem ott dolgozik, gyermekeim ott járnak iskolába. Nem szeretnénk ezeken változtatni, ezért legyen inkább a napi bejárás.

- Nem ritkaság - kommentálta elhatározásomat -, többen járnak ide dolgozni, vezetők is Fehérvárról és Veszprémből.

Így lettem ingázóként a két város között - hátrányos helyzetű igazgató. Persze nemcsak a menetrend szerinti autóbuszjáratokat, saját kocsinkat is gyakran igénybe vettem - volt úgy, hogy naponta többször fordultam oda és vissza...

Majdnem boldog voltam. Könczöl Imre több értelemben is remek könyvtárat hagyott rám. Az összes dokumentum mennyisége az ötvenezret nem sokkal haladta meg, mégis örülhettem a ragyogó olvasótermi anyagnak, amelyet száz helyről, antikváriumokból, nagy hozzáértéssel vadászott össze elődöm alig több mint másfél évtized alatt. Noha intézményként kis alapterületével és szűk szolgáltatási struktúrájával (számottevő különgyűjteménnyel alig rendelkezett!) már nem felelt meg a korszerű követelményeknek, mégis megalapozott és magas szinten teremtett a semmiből olyan hagyományokat, amelyeket az irodalmi ismeretterjesztés minőségében és a könyvtár közönségkapcsolataiban (népszerűségében) nehezen lehetett volna felülmúlnia bárkinek is. Nem volt mindegy az sem, hogy Könczöl Imre itt is, akár Fehérváron, olyan munkatársakkal vette körül magát, akik garanciát jelentettek tervei végrehajtásában. (Ide írom a nevüket: Koncz Józsefné Marika, Vida Szabolcsné Ica és Volekné Temesi Zsuzsa, ők a könyvtár legfőbb támaszaiként mindvégig kitartottak mellettem. Bubics Istvánné Évát, kiváló gyermekkönyvtárosunkat külön említem, őt négy évvel később gyógyíthatatlan betegség ragadta el körünkből.) Csak folytatnunk lehetett tehát, az új viszonyok közé átörökítve megőriznünk és megújítanunk elődöm eredményeit. Vagyis nemcsak érdemesnek tűnt, egyszerűen nem volt jobb megoldás, mint ezekre az alapokra építenünk. Magam tehát beiktatásomkor ezekkel a felismerésekkel láttam munkához.

Utólag kellett rádöbbennem: hiába minden elhívatottság, ügyszeretet, számos felgyülemlett szakmai tapasztalat, ha mint vezető teljesen kezdőnek mutatkozom - mert annak éreztem magam! -, bizonytalanul, a "sötétben" tapogatózva teljesen magamra maradhatok. De vannak ugye helyzetek, amikor az embernek ismeretlenül, egyesegyedül kell szembenéznie gondjaival, az őt nem mindig barátságosan, inkább sandán figyelő, netalán ellendrukkerként körülvevő világgal...

Így álltam ama öt leendő munkatársam elé, akik támogatását csak búcsúzó igazgatójuk hiteles ajánlásával, nem pedig saját "programbeszédem" két suta, bizalomkérő mondatával nyertem meg a legközelebbi jövőre nézve. "Kedves kollégák, nem készültem" - kellett volna mondanom rögtön magyarázatként, de ez is elmaradt. A bemutatkozás nagy esélyét tehát elmulasztottam - gondoltam vissza a jelenetre -, de éreztem, tudtam: lesz (kell hogy legyen) még egy-két ennél jobb "dobásom"...

Könczöl Imre megígérte, a következő pillanattól kezdve eltűnik a könyvtár közeléből is, nehogy korlátozza, jelenlétével befolyásolja vezetői döntéseimet bármiben, viszont ha segítségére lenne szükségem, szólítsam, nem késlekedik majd.

Az első kritikus helyzet előbb köszöntött be, mint gondoltam volna. V. Temesi Zsuzsa szülési szabadságát töltötte, amikor könyvtárunk forgalma indokolttá tette, hogy valakit alkalmazzak helyettesítésére. Felbukkant egy jelentkező, mégpedig egyetemi végzettségű, ami vidéki városokban nem mindennapi jelenség. A hölgy - aki egy helyi csapathoz igazolt edző fiatal feleségeként pályázott az állásra - bemutatta diplomáját, papírjai rendben voltak, végül néhány szakmai kérdéssel győződtem meg tájékozottságáról. A kinevezést mindketten aláírtuk. A következő nap délelőttjén éppen irodámban néztem át a friss postát, amikor későbbi helyettesem, Konczné Marika keres, hogy jöjjek csak le, nem akármilyen élményben lesz részem. Látom, a munkára jelentkezett új kolléganő egyáltalán nem a könyvtár olvasószolgálatához, inkább egy lokálhoz illő öltözetben, mély dekoltázzsal jelent meg. Torkomon akadt a szó (a hölgy ekkora szereptévesztését föl sem tételezhettem: nálam normális utcai ruhában, farmerben jelentkezett), de munkatársaim - kivétel nélkül nők - sem hagyták epés észrevételek nélkül a látottakat. Ezután derült ki, mindez csupán ráadás volt, mert a hölgy stílusa, az olvasókhoz való viszonya még öltözeténél is bántóbban kirítt a megszokott, szolid, udvarias könyvtári környezetből. Egy cselekvési lehetőségem maradt: a nem kívánt munkaviszony felbontásának jogszerű megoldásait áttekintve - Imre bácsi baráti tanácsára - néhány napon belül sikeresen eljártam...

Békés építőmunka következett. A köznapok csendes, rendkívüli eseményektől mentes csatái, melyeket egymás után kellett megvívnunk sikeresen. Ebben csak munkatársaimra hagyatkoztam, nem is csalódtam bennük. Folytattuk az utóbbi esztendőkben megritkult rendezvények sorát, amelyek alapján a 60-as, 70-es években Várpalota méltán vívta ki "az írók Mekkája" megtisztelő címet... A nyolcvanas évektől kezdve számos szépíró, költő, irodalomtörténész, esztéta, társadalomtudós mint nagyon is különböző okokból a hazai szellemi élet homlokterébe került (és a régióban kiemelt figyelmet érdemlő) személyiség - többek között Ancsel Éva, Boldizsár Iván, Botár Attila, Buda Ferenc, Cseres Tibor, Jókai Anna, Kalász Márton, Ladányi Mihály, Mezei András; Miskolczi Miklós; Nemeskürty István, Sobor Antal, Széki Patka László, Szentmihályi Szabó Péter, Szilágyi Ákos, Takács Imre, Tatay Sándor, Tímár Máté és Vasy Géza - találkozott érdeklődőivel, olvasóival a városban. Később Csoóri Sándor, Czakó Gábor, Czine Mihály, Dobos László, Fekete Gyula, Gyurkovics Tibor, Kemény Géza és Péntek Imre voltak vendégeink. Gyermekrészlegünkbe látogató, ünnepelt íróink közül Bella István, Katona Tamás és Lázár Ervin szerepléseit kell kiemelnem.

*

Közben pedig közelebbről ismerkedhettem a könyvtárral (mit, miként kell változtatnom, folytatnom vagy tovább építenem?), de közelebbi kapcsolatba kellett lépnem a várossal, vezetőivel, a szakszervezeti könyvtárhálózattal, oktatási és más kulturális intézményeivel is. A harmincezer alatti lakosság létszámához mérten - persze a három városrész érdekeinek megfelelően - az intézményszerkezet eléggé összetettnek tűnt eleinte. A részint épen fennmaradt várpalotai Újlaki várban működött alapítása óta az országos gyűjtőkörű Magyar Vegyészeti Múzeum számottevő szakkönyvtárával és a helyi emlékeket őrző Bányászattörténeti Gyűjtemény. A Gróf Zichy-kastélyban, a kastélydombon volt a Tüzérmúzeum. A Thury György Gimnázium mellett kilenc, csupán sorszámmal megnevezett általános iskola, három szakszervezeti művelődési ház és egy tiszti klub látta el az oktatás és a művelődés feladatait a város területén, mindegyik saját könyvtárral. (Inotán az Erőmű és az Alumíniumkohó, Várpalotán a Szénbányák, Pétfürdőn a Péti Nitrogénművek volt a város életét leginkább meghatározó, jelentős gazdasági erőforrás.)

A várossal való ismerkedésemben remek segítőm, kísérőm volt a kiváló képességekkel megáldott Koncz József, a művelődési osztály erőssége, a háromdiplomás, energikus közművelődési felügyelő, a szellem, a művészetek és a kocsmakultúra nagy barátja. A tanácsházán ő volt az egyedüli, aki tevékenysége szinte teljes spektrumában fölényes biztonsággal tudott improvizálni bármikor. Színes személyiségét, remek sakk-tehetségét számtalan parti során élvezhettem (legtöbbször ő nyerte ezeket), de szakmai tevékenységemhez is sok, baráti értékű segítséget kaptam tőle. A másik érzékeny ember, aki elegánsan, éteri mozdulatokkal tudta irányítani, saját hatáskörében előmozdítani könyvtári munkámat, Madaras Annamária, a művelődési osztály vezetője volt. Nem véletlen. hogy 1980 nyarán - amikor először találkoztunk a tanácson - ez a művelt és kedves, charme-os asszony rögtön megnyerte rokonszenvemet.

Mint több várpalotaival, Bellovits Jenő textilművésszel is Koncz József hozott össze még a legelső időkben. A Vízműnél dolgozott, remek textileket készített, és számos kiállításon jutott nyilvánossághoz. Igazi, érzelmekben és indulatokban gazdag alkotóként nehezen tűrte a középszert, inkább a végletekhez vonzódott. Markáns, színes egyéniségéről és tehetségéről a közelében győződtem meg; közelről megismertem; sok időt töltöttünk együtt kellemes, baráti társasággal, balatoni villájában is. Angyal című, kétméteres alkotását lakásom falán őrzöm mint egyetlen tárgyi emléket tőle, néhány évvel ezelőtt, hirtelen bekövetkezett halála után. Megkésve indult, fölívelő pályája idejekorán tört ketté, dolgavégezetlenül távozott közülünk.

A Várpalotán töltött tizenegy esztendő alatt más alkotókkal is megismerkedtem, különösen a Nagy Gyula Galéria megnyitása után, a helyi művészeti élet kibontakozásának éveiben. A tehetséges grafikusművész Mészáros Imre pályáját azóta kísérem figyelemmel, miután felkért a Palotai Műhely kiállításának megnyitására. Markáns, drámai erejű kompozícióival, kifejezőeszközeiben is folytonosan gazdagodó életművével számos rangos kiállításon mutatkozott be itthon és az utóbbi években Nyugat-Európában. A várpalotai képzőművészet nagy reménységének és esztétikai ideáljaimhoz közel éreztem a lírai realista tájképfestészetben maradandót nyújtó Szelestey Lászlót, a Balaton környéki táj ízes, robosztus erejű költőjét, akit fájdalom, fiatalon veszítettünk el. Kóta Dénest, a varázslatosan kezdő, lírai indíttatású koloristát is ezekben az években ismertem meg, aki a tési általános iskola igazgatója volt, irodalmi terveket dédelgetett, majd novelláit is közreadta. Lendvai István neve először néhány emlékezetes éremterve láttán rögződött bennem, majd évekkel később mint köztéri szobrásznak már önálló, remek kamarakiállítását nyitottam meg a Vörösmarty Színházban. Rajtuk kívül, nem utolsósorban Ujhelyi Gábor, a Képzőművészeti Főiskolát végzett, már akkor sem fiatal gimnáziumi rajztanár kivételesen színes, "szerkezetesbe hajló" expresszionista életművéről kell megemlékeznem, aki áldásos pedagógiai munkásságán túl díjaival is bemutatkozott Várpalotának.

Városi könyvtárigazgatóként - noha senki meg nem követelte tőlem - mint módszertani alközpontvezető úgy gondoltam, a közigazgatási szerkezethez igazodva a városkörnyék - Berhida, Ősi és Tés - könyvtárainak szakmai gondozását is vállalnom kell. A vidéki kollégák örömmel fogadták mint váratlan, önzetlen segítséget, ami persze legkevésbé sem zavarta önállóságukat, sőt ellenkezőleg, éppen magasabb szintre emelte azt... Amikor pedig néhány évvel később októbertől májusig minden hónap első hétfőjén megszerveztük a városkörnyék és más hálózatok közművelődési könyvtárosainak közös szakmai továbbképzését, fontos, korszerű ismereteket nyújtó programjaink (többek között a könyvkiadók szerkesztőivel rendezett, információcsere miatt is fontos találkozók) népszerűek voltak kollégáink körében.

A nagy változás, a könyvtár jobb elhelyezésének reménye három éven belül, 1983-ban jött karnyújtásnyi közelbe. A szerencsés információ a Városi Tanács terv- és műszaki osztályán dolgozó munkatárs - könyvtárunk egyik figyelmes olvasójának - jóvoltából jutott el hozzánk: ő, aki napi látogatónkként ismerte férőhely-gondjainkat, hozta tudomásunkra, hogy a város által építtetett új háztömb alatti üzletsor igénylői visszaléptek, így mód nyílhatna ott a városi könyvtár új helyiségeinek kialakítására. Óriási jelentőségű volt ez az eleinte bizalmasan kezelt hír, hiszen az említett beépíthető tér könyvtárunk Kossuth utcai, kétszintes alapterületének csaknem háromszorosát érte el! A jóindulatú tanácsi ismerős, miután megbeszélte velünk, maga javasolta főnökeinek a szabaddá vált terek ésszerű hasznosítását.

Átnéztem a tervrajzokat. Az öröm első pillanatai után eszembe nyilalltak könyvtártervezési ismereteim, közülük is a ránk vonatkozó részlet: ezeket nem szabad lakóházak alá, alsó szintjeire telepíteni, a várható leázások miatt. A Veszprémi Tervező Iroda mérnökének fölvetettem ezt, mire könnyedén megnyugtatott: a mai szigetelési technológia már fölöslegessé teszi ezeket az aggodalmakat. A szakmai belső terek és berendezés tervezésében Urbán László, a Könyvtártudományi és Módszertani Központ nagy tapasztalatú építésze volt segítségünkre, folyamatosan vele konzultáltam, egyeztetve kollégáimmal kialakított elképzeléseinket a megyei könyvtár szakembereivel is. A korszerű, demokratikus könyvtári üzem akkori legjobb nemzetközi és hazai modelljei lebegtek szemünk előtt, persze mindenben saját (kisebb) méreteinkhez, anyagi lehetőségeinkhez igazítva.

A módosított építészeti, épületgépészeti tervek hamar elkészültek, következhetett a kivitelezés. Az eleinte alig észrevehető változások fölgyorsultak, 1984-re helyére került a homlokzati lábazat az üvegportál-sorral, és számos megkerülhetetlen változtatás kierőszakolása után végre a műszaki átadást is megérhettük. Időben kellett megtennünk minden fontos lépést: például a zenei részleg kábeleit véglegesen ki kellett építenünk, mielőtt folyékony betonnal elkészült a járószint alapja, melyre később még padlószőnyeg került. Ősztől már távhő fűtötte a leendő könyvtári tereket, ahová a kollégáimmal személyesen kiválasztott és beszerzett padlószőnyeg felragasztása is megtörtént. A legsúlyosabb nyomás alól, gondoltuk, ezzel megszabadultunk, de a "hogyan tovább" kérdéseire egyelőre senki nem tudta a választ: az új berendezés és felszerelés beszerzésére a tanácsnak nem maradt költségfedezete.

A berendezés megtervezése után kezdődhetett volna a kivitelezés. Ám pénz hiányában egyelőre csak a szóbeli megrendelést megerősítő ígéretekkel nyugtatgattam Németh Lászlót, a szanyi cég időnként telefonon jelentkező főmérnökét, ahonnan egyedi tervezésű, speciális bútoraink, laminált fém, illetőleg tölgylemez borítású könyvespolcaink és folyóiratállványaink, sőt - közvetítéssel - tömör raktárunk gördülő polcainak elkészítését vártuk. (A síneket egy másik cég már beépíttette.)

Álmatlan éjszakákon és számtalanszor fölriadva tépelődtem: mitévő legyek? Nem lehetett tovább húzni az időt. Vagy meg kellett erősítenem, vagy azonnal lemondanom a megrendelést (ez egy évvel vetette volna vissza a könyvtár megnyitását!), mert Szanyban nem halaszthatták tovább a gyártás megkezdését. Tájékoztattam főnökeimet a helyzetről, s bejelentettem - jöjjön, aminek jönnie kell! -, hogy saját szakállamra döntöttem (akkor még éppen megvolt)... Egyidejűleg haladéktalan megoldást sürgettem a bajok orvoslására. (Krasznai Béla tanácselnök-helyettes mintegy előlegként arcszőrzetem azonnali leborotválását javasolta kedvesen - nem mintha újabb fedezetnélküli megrendeléseimtől rettegett volna -, de saját érdekeimre hivatkozott, aminek még "győzelmünk napja" előtt nagylelkűen eleget tettem...)

Városunk vezetői végül "zarándokútjukon" ígéretet kaptak: a megye hozzájárul a várpalotai beruházáshoz, amennyiben a helyi tanács megelőlegezi a könyvtárépület befejezéséhez még szükséges milliókat... Végre megvolt a pénz a berendezésre, a fölszerelésekre! Szanyban már javában zajlott a gyártás, mi meg föllélegezve hozzáláttunk a beszerzésekhez. A tervezett bútorokkal és padlószőnyeggel is harmonizáló fotelokat, majd korszerű hangtechnikai eszközöket vásároltunk. A bútorok szállításával, a tömörraktár szerelési munkáinak befejeztével minden együtt volt már, új munkatársakat vettünk fel, és végül az eseményeket záró, nagy akció következhetett: a könyvtár átköltöztetése új helyiségeibe...

Aki részt vett már ilyen munkában, az tudja csak, mennyire nem elég csupán a pillanatnyi részletekre ügyelni, a szakszerűség legfontosabb szempontja, hogy minél kevesebb későbbi többletmunkát okozzunk magunknak már a költöztetés részleteinek megtervezésekor, különösen pedig a kivitelezésében. Az egyes állományrészlegeket ugyanis eredeti raktározási rendjük megtartásával - illetőleg a szükséges változtatások következetes beiktatásával - kellett mozgatnunk a régiből az új épületbe. Minél több változásra kényszerültünk, az irányítás és fogadás, a mozgatás annál bonyolultabb részleteire kellett figyelnünk, és a technikai segéderők lépéseit ennek megfelelően összehangoltan, a lehető legkevesebb rögtönzéssel vezényelnünk.

A megyei könyvtár kézi könyvszállító bölcsői nélkül, melyeket sorszámokkal láttuk el, nem boldogultunk volna. A honvédség készséges és nagyvonalú technikai segítsége, a sorkatonák lelkiismeretes közreműködése pedig döntő erőt képviselt az átköltöztetés sikeres "hadműveletében". A könyvekkel együtt költöztek át - csupán fiókjaikban - a könyvtár részlegenkénti állományleltárai és katalógusai, több százezernyi cédula formájában... A munka kevésbé látványos oroszlánrésze persze ránk, munkatársainkra várt. Először a polcokon helyükre kerülő köteteket meg kellett tisztítanunk... De ezt már örömmel csinálta mindenki, hiszen minden egyes nap végeztével, ha egyre fáradtabban is, de közelebb jutottunk a megnyitás dátumához.

1985. április 11-én, a Költészet napján avattuk az új intézményt, Gyuricza László, a Veszprém megyei pártbizottság első titkára adta át ünnepélyesen a lakosságnak. Méltatásában dicsérte az új könyvtárat, egyedül a hagyományos állományfeltárást tartotta elavultnak, a katalógusszekrények sora helyett - hangsúlyozta - már szívesebben látna kizárólag számítógépeket.

- Én is - mondtam majdnem hangosan, és mosolyogtam a megállapításon. Mert az igény megfogalmazásában feltétlenül igaza volt, csak épp a hazai gyakorlat részleges elmaradottságát, a könyvtári szoftvergyártás helyzetét, felkészültségi fokát nem ismerte. (Amit a szónok akkor kért számon, leghamarabb egy évtizeddel később valósulhatott volna meg!) Mindamellett fényárban, pálmaágak alatt, a klasszikus muzsika hangjaitól elringatva ünnepeltünk, szép volt a megnyitó. Bevezetésként Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című örökzöld költeményét hallgattuk, s végül én is átvettem egy kitüntetést, a Veszprém Megyéért arany fokozatát.

Az új helyen másnap az előzőnél két és félszer nagyobb alapterületen, kibővült szolgáltatásokkal, kiterjesztett nyitvatartási idővel nyitottunk. A felnőtt és gyermekszolgálat csak "flexibilisen" elkülönülő tere hamarosan gondokat okozott, sőt, e korosztályok helybenolvasási övezeteit egy-két év eltelte után térben el kellett különítenünk. A rnegsokasodott feladatok (kibővült olvasószolgálat, a zenei részleg, a helyismereti gyűjtemény és feldolgozási igényük) ellátását több mint kétszer annyi munkatárs végezte.

Gyászos László-nap következett erre az örömünnepre: június 27-én, éppen a névnapomon, rövid ideig tartó, gyógyíthatatlan betegségben elhunyt édesanyánk. Azon a szerencsétlen kora hajnalon - még nem is pitymallott - megéreztem, mi történt tőlem hetven kilométerrel távolabb, a budapesti belgyógyászati klinikán, az Üllői úton. A hangját hallottam, mintha valóságosan hozzám szólt volna, félálmomban... Hangosan, tompa kereplőként dobbant, kalimpált a szívem, tán hasonlóan, mint akkor, megállása előtt, már vég-fáradtan az övé. És fölriadva remegni kezdtem, mert rögtön belém sajdult, hol is van, hiszen előző este, mikor telefonon érdeklődtem, orvosa rejtélyesen, mégis sokat sejtetően nyilatkozott... Epevezeték-elzáródás következtében fellépő vérmérgezés láttán csüggedten várni a halál beálltát a huszadik század végén - ez több volt annál, mint amit ép ésszel el lehetett viselni. A tehetetlen kétségbeesés mélyére zuhantam.

Elszorult a torkom, és első könnyeim nem tudtam visszatartani, amikor főnökömnek bejelentettem a művelődési osztályon. Szörnyű volt hallanom, idegennek tűnt saját hangom: "Meghalt az anyám!" Mint akit fejbe vágtak, aznap, de másnap sem fogtam föl, mi történt valójában. Csak később éltem át a rám szakadt hiányt, végső árvaságom. Hogy nincs már Ő, és többé nem lesz nekem, féltő, sokszor terhes, megmosolygott törődésével, gyermekdednek vélt istenfélelmével, fölös aggodalmaskodásával. Már öröknek éreztem óvó szeretetét, mely a távolból is átölelt és betakart ismét, mint korábban annyiszor a nehezen viselt "prizniccel", a lázcsillapító, állottvizes keresztkötéssel - még egyszer, utoljára... Szégyelltem, nagyon szerettem volna meg nem történtté tenni bántásaimat, azt, hogy legszebb szándékait egy igazabbnak vélt filozófia pozíciójából elvetettem, egyenesen és nyers-őszintén visszautasítottam; hogy nem tudtam eléggé viszontszeretni, és most nem volt már mindezt kinek elmondanom, sem alkalmam többé jóvá tenni...

Miért, hogy mint mindenben, ebben is feltétlen őszinte maradtam hozzá, s vállaltam előtte akkori, átváltozott önmagamat?! Talán, mert az illendőség minden határán túl, így szerettem őt?! Hazugsággal, kegyes elhallgatással persze megkímélhettem volna a gyötrelmektől. De nem, képtelen voltam rá, szembesülnie kellett hát ezzel is... Lelki magányában csakugyan azt hihette, hogy miután "eltávolodtam Istentől", meghalt bennem minden szép, minden jó? S hogy föl kell hagynom minden reménnyel? Vajon nem a kishitűség kétségbeesése volt ez, mely anyai féltéséből így kiáltott?...

Ha máskor nem, most átéltem, hogy nyomorúságunkban is micsoda eszközök lehetünk a Gondviselés kezében!

Apám halálakor - igaz, gyerekként bűntelen voltam még - nem éreztem hasonló fájdalmat, csak most, hogy az Ő távozása után végképp megterhelt múlttal maradtam magamra, visszafordíthatatlanul.

Tudjuk, a legmélyebb sebeket is begyógyítja - ha nem is tüntetheti el nyomtalanul - az idő. A fájdalom néha hasogatóan visszajár, de a napi valóság világa, a kötelező és vállalt feladatoknak való megfelelés kényszere, a felszín színes élményrétegei lassan elhalványítják, maguk alá süllyesztik a tegnap mégoly elevenen sugárzó emlékeit is.

*

Ekkortájt - szerencsére - minden figyelmem a frissen megszervezett könyvtári üzem hétköznapjai kötötték le. Nem volt mindegy, hogy a megújult tevékenységszerkezet miként illeszkedik a városi társadalmi környezetbe, milyen fogadtatásban részesül. Fölkérésre már korábban vállaltam a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat városi szervezetének titkári teendőit, mert tudtam, az itt megnyíló lehetőségek szervesen kapcsolhatók az intézmény mindennapjaihoz, és szerencsésen egészítik ki (teszik teljessé) a szoros értelemben vett közkönyvtári funkciók körét. Része volt ebben annak, hogy László József és Baráth József, a veszprémi TIT vezetőinek személyében művelt, szabad szellemű értelmiségieket ismertem meg, akik érzékenyen reagáltak a társadalmi valóság legfrissebb áramlataira, igényeire is. Gondolkodó névvel Várpalotán értelmiségi klubot alakítottunk rendszeres, exkluzív programmal, összejöveteleit a szűkebb érdeklődő közönségnek saját előadótermünkben rendeztük. Napi aktualitásokhoz igazodó, izgalmas tematikájú szabadegyetemeket, nyelviskolai kurzusokat hirdettünk meg és bonyolítottunk le - a nagyobb hallgatóságot is befogadni képes Jó Szerencsét Művelődési Központtal közösen. Városi igényekre épült és valós szükségleteket elégített ki könyvtárunk Vers- és Prózamondó Stúdiója, mely a szakmunkásképzőben korábban megszűnt, tehetséggondozó irodalmi színpadi tevékenységet kívánta folytatni nagyobb erők bevetésével, szélesebb körből merítve, hatékonyabban.

*

Új könyvtárépületünk negyedik esztendejében jártunk, éppen az ünnepi könyvhét egyik reprezentatív rendezvényére vártuk vendégeinket. Könczöl Imre könyvbemutatója előtt egy órával hirtelen zivatar jött. Akkora felhőszakadás, jégeső zúdult a városra, hogy a személykocsik tengelyig vízben gázolva, akár az öntözőautók, kétoldalt magasra szökő ívben fröcskölték föl a vizet, a gyalogosok meg a kapualjakban, üzletekben kerestek menedéket. Néhány percig az üvegportálon át néztük, az "odabent" biztonságos védettségében, mi történik az utcán, aztán hátrafordultunk, mert közvetlenül mögöttünk kezdett folyni, csobogni az esővíz a mennyezeten át, le a katalógusszekrényekre, könyvespolcokra, padlószőnyegre... Rohantunk vödrökkel, felmosórongyokkal menteni a menthetőt, gyorsan lekapkodni a polcokról a könyveket. Nem lehetett sokat tenni... Az álmennyezeti elemek, ahogy megteltek vízzel, a könyvtár teljes hosszában azonnal leszakadtak, s darabjaikra hullva csattantak-fröccsentek szét a katalógusszekrények tetején, a polcokon. A lezúdult vízmennyiség, a néhány perc alatti pusztítás, a romok látványa minden képzeletet felülmúlt.

Leírhatatlan, mit éltünk át ebben a délutáni órában munkatársaimmal. Eszembe villant a tervezés időszaka, a nagyképű nyilatkozat a modern építészet szigetelési technológiájáról. A meghirdetett programot azonnal áthelyeztük, a könyvtárat néhány napra, a kárelhárítás és takarítás idejére be kellett zárnunk. A város a káresetekből okulva később sokmilliós költséggel pótlólag szigeteltette veszélyeztetett középületeit, elsőként a könyvtárat. A lezuhant álmennyezeti elemeket újakra cseréltük. Sajnos nem tudtuk ugyanezt tenni az elázott és menthetetlen könyvekkel, amelyeket már lehetetlen volt pótolnunk, újra beszereznünk.

Az évben vagy talán később történt, hogy megpróbáltam megszerezni Várpalotának Szíj Rezső és Kovács Rózsa nagy értékű, valóban exkluzív könyvművészeti gyűjteményét... Szíj Rezső, akit könyvesztétikai és művészettörténeti cikkeiből régóta ismertem, fiatalabb évei óta kötődött Várpalotához (Pétfürdőn református lelkész volt, majd több fontos helytörténeti vonatkozású művel járult a város múltjának és művészeti emlékeinek feltárásához).

Tudtam: ha egészében az kerülhet Várpalotára, amit pesti lakásán áttekintettem, meghatározó lehet a könyvtár további történetében. Az elképzelés jelentőségét ugyanis növelte volna az a körülmény, hogy az országban éppen sehol nem létezett a kutatás számára hozzáférhető, hasonló tárgyú, rendezett dokumentumanyag, miután fenntartási költségek hiányában sajnos, hamar megszűnt az egyetlen, kortárs kiadványok regisztrálására alapított, Dán Róbert vezette Magyar Könyvművészeti Gyűjtemény.

Szíj Rezső - felesége halála után családja is - érthetően gondoskodni kívánt a páratlan érték biztonságos jövőjéről, melynek fenntartása, gyarapítása, de az alapítók emlékének ápolása is a szakmai hozzáértést, az anyagi háttér garanciáit; végül a tovább át nem ruházható (intézményi) felelősséget a hagyaték majdani kezelőjétől egyszerre kívánta meg.

A leendő adományozó írásos szerződéstervezetben részletezte feltételeit. Ami kissé meglepett, hogy ragaszkodott az üveges könyvszekrényekben történő elhelyezéshez. Miután életjáradék folyósítást is igényelt a várostól, a tanács fájó szívvel, de végül is nemet kényszerült mondani erre az ajánlatra.

Örültem volna, ha a könyvtárban még egy különgyűjteményt szervezhetünk a Városi Televízió fontosabb, válogatott műsoraiból, amelyekhez egész nap bárki ingyenesen hozzáférhet. A tévé nyilván nem adhatta át nekünk egypéldányos archívumát, másolatok készítésére pedig költségfedezet híján nem került sor. Azonnal megkaptuk viszont a televízió felvételeit azokról a műsorokról, amelyek az első önkormányzati választások előtt a pártok jelöltjeivel készültek, ezeket a lakosság az adás másnapján - váratlan érdeklődést tanúsítva - nálunk megtekintette.

Új Horizont, 2002. (XXX. évf.) 2. sz. 63-71. p.