Rólunk írták...
Napló

2001. április 27.

Irodalom – politika nélkül?

Még várni kell a politikától teljesen függetlenedni tudó írók generációjára - állítja dr. Vasy Géza irodalomtörténész, kritikus, az ELTE Bölcsészettudományi Karának docense, aki a napokban gimnazistáknak tartott rendhagyó irodalomórát a Krúdy Gyula Városi Könyvtárban.

- A magyar irodalom és a politika a huszadik században, elsősorban 1945 urán több alkalommal találkozott. Beszélhetünk tendenciákról, vagy ez csak véletlenszerűnek nevezhető?

- Még messzebbre visszamehetünk, hiszen a magyar irodalom és a politika lényegében mindig kapcsolatban volt egymással, már Balassi Bálintnál is. Természetesen ezt nemcsak politikának nevezhetjük, hanem a közéletben, a társadalom életében nem csak irodalmárként való részvételnek is. A 19. század, főleg a reformkor erre pozitív példákat adott. Bár nem csak ilyenekről tudunk, az 1948 uráni másfél évtized kínkeservesnek, mai szemmel sok szempontból groteszknek nevezhető. Ezt a kort tragikusan élték át az írók.

- Mikor kezdődött az irodalom és a politika viszonyának konszolidációja?

- A hatvanas években, de ez sem a nyugat-európai normák vagy a francia felvilágosodásban kodifikált elvek, szellemiség alapján. Tudomásul kell venni, milyen hagyományokba nevelődött bele a magyar írótársadalom, sőt az egész szellemi élet - ezt nem lehet máról holnapra levetkőzni. Amíg nem olyan nemzedékek fogják meghatározni a magyar szellemi életet, amelyek az átpolitizáltságtól többé-kevésbé mentesek, addig a vizsgált ellentmondás súlyos teherként nyomaszt bennünket.

- Említette, hogy ezt nem lehet máról holnapra levetkőzni. Néhány alkotó - csak példaként említve Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Weöres Sándort, újabban Esterházy Pétert - azért képes volt kivonulni a napi politikából, de a közéletből is.

- Sokféle embertípus van, függetlenül a "művészlénytől" is, létezik politikusabb és apolitikusabb fajta. Még elképzelni is lehetetlen, hogy Weöres Sándor valamelyik pártnak a színeiben korteskedett volna, mert az alkata annyira más, ilyen értelemben földönkívüli volt, angyalként, ártatlan gyermekként létezett közöttünk. Persze ismerünk olyanokat is, akik tudatosan igyekeznek távol tartani magukat a politikától, a politikumnak a maguk írásművészetében való érvényesítésétől.

- Ma ez könnyen megoldható?

- Viszonylag könnyen, ám egy nagy veszéllyel: az alkotó "kiírja magát" a nyilvánosságból. Már a múlt század óta úgy alakult, hogy aki nem tartozik csoportokba, hanem magányos, kivert kutyaként kóborol, arról nem írnak kritikát, nem veszik fel a névsorokra, nem a könyvhéten jelenik meg a kötete. A legelemibb píártevékenység is arra készteti az írót, hogy valahova megpróbáljon tartozni.

- Miért nincs magyar irodalmi Nobel-díjas? Hosszan sorolhatók a nevek, akik szerepeltek a jelöltek között.

- Nagyon sok lehetne, Adytól, Babitstól és Kosztolányitól kezdve a már emlegetett Weöres Sándorig. Említhetnénk balszerencsét, de a nyelvi elszigeteltséget is. Még mindig meg vagyunk arról győződve, hogy a magyar irodalom hatalmas klasszikus értékeket hozott létre, s ezt nekünk általában nem hiszik el.

- Rosszul mondjuk?

- Keveset és rosszul, illetve nem teszünk meg mindent irodalmunk, de általában a magyar szellemi élet teljesítményeinek menedzselésére. Ne menjünk messzebb, csak a szomszédba, gondoljunk arra, hogy Románia a 20. században mekkora energiával képviseltette a maga történelmi, szellemi, művészeti érdekeit! Mi ennek a töredékét tettük, az eredmény is töredékben mérhető. A költőkkel lenne még egy baj: a magyar líra lefordíthatatlan. A nyolcvanas években egy nagyon magas amerikai díjra javasolták Weöres Sándort. A bírálóbizottság tagja volt Orbán Ottó is, aki órákon át érvelt, de nem tudta áttörni a falat. A magyar lírát nem lehet fordítani, ahhoz magyar anyanyelvűnek kell lenni, hogy a magyar líra értékeit fogadni tudja. Egyébként a Nobel-díj osztása is politika. Déry Tibor 1957-ben a munkásságát, emberi sorsokat átfogó regényeit tekintve mindenképpen megérdemelte volna a díjat, ám az 1956-os politikai események után nem sok esélye volt. Így aztán a francia Albert Camus-nek ítélték oda, aki természetesen a jelentős írók közé tartozik.

Ármás János

Napló, 2001. (LVII. évf.) 98. sz. 7. p.

[ A lap tetejére ]