Elfriede
Jelinek: A zongoratanárnő
A 20. század második felének
nyugat-európai szépprózáját reprezentálják Elfriede Jelinek egyéni
hangú, művészien megformált írásai. Elbeszélő és drámai műveinek
sokszólamú merészségéért 2004-ben Nobel-díjjal jutalmazott osztrák írónő
A zongoratanárnő című műve felkavaró olvasmány, szerzője szinte mindent
tud az érzelmekről és azok kialakulásáról-eltorzulásáról.
A regény főhőse Erika Kohut, a
harmincas évei vége felé járó művelt, finom úrikisasszony. A tanárnő
idős édesanyjával él, látszólag meghitt kapcsolatban. Erika napjai
elégedetten telnek, hiszen választott hivatása egyben szórakozása, élete
értelme is: a mennyei hatalmú zene. Az írónő szenvtelen hangon, egyes
szám harmadik személyben beszéli el Erika napjait - egyre táguló
körökben. Minden, látszólag egyformán induló közönséges nap leírásában
azonban egyre többet és többet tudunk meg a tanárnőről és anyjáról. A
több egyben kegyetlenebbet is jelent. Az írónő óvatosan bontja ki a
látszólagos idill mélyén meghúzódó valódi emberi tragédiákat. Az anya
konok céltudatosságának áldozataként magányosan felnövő kislány
törvényszerű erkölcsi elferdülését, az álmait régen eltemető anya
kitartását, hogy gyermekéből szabályos karriert befutó mintapolgárt
neveljen és mozdulatlanná érlelje azt a férfi nélküli világot, amelyben
neki is élni kellett, s amelynek borzalmából csak egy kiutat ismer:
leánya ugyanúgy éljen mesterségesen kialakított, érzelemsivár "családi
ketrecében", mint egykor ő. Csakhogy ezt a ketrecet már nem a szeszélyes
sors vonja köréjük, hanem az anya önigazolást kereső téveszméje.
Erika is kettős életet él. Nappal
példamutató művész-tanár, este pedig szexuális vágyait perverz módon
kielégítő nőstény. Ebbe a kettős világba csapódik be hirtelen jött
érzelmi fellángolása a nála jóval fiatalabb tanítványa iránt. A
kapcsolat "normálisan", már-már romantikusan indul, ám ebben a
helyzetben válik valósággá az anya zavart érzelmű nevelése: Erika
képtelen az érzelmekre. Vadságával, képtelen igényeivel, elvárásaival
nemcsak elvadítja a fiatalembert, de a szerelmet is vad ösztönné, majd
állatias gyűlöletté változtatja. Játékuk az értelem és a szenvedély
zongoráján befejeződik: a fiú - miután durván bántalmazza - elhagyja
Erikát, fölszámolva minden illúzióját. A tanárnő pedig egy őrült
őrjöngésben, önuralmát vesztve nekitámad anyjának, véresre sebzi önmagát
vezeklésül -, majd megtörten visszatér a családi fészekbe és életének
félbemaradt, befejezetlen hazugságaiban keres kényszerű önigazolást.
Nem a cselekmény a döbbenetes
regényében - bár annak kibontása írástechnikailag is bravúros -, hanem a
cselekmény lezárása: katarzis nélküli, durvaságot elfedő és nem feloldó
jóslata a kiúttalanság reménytelen érzését merevíti az életbe. Jelinek
regényének szövegvilága minden története ellenére egy ahistorikus
Senkiföldje, amely a szubjektivitását kioltó nő(iség) köré épül. A
közelmúlt világirodalma megkerülhetetlen írójának kitűnő műve minden
művelt olvasó figyelmére érdemes.
