Jókai
Anna: Ne féljetek
A halál a művészet egyik legrégibb és
legfontosabb témája. Jókai Anna spirituális-egzisztencialista regényének
érdeme, hogy e régi tárgyat új módon tudja megközelíteni. Az élet a
halállal, haláltudattal együtt is csoda, ami akkor van igazán
megörökítve, ha emlékezetünkkel, lelkünkkel hívjuk elő. A Ne féljetek
bravúrja, hogy a "megörökítés" nem retrospektív, ideje a folyamatos
jelen. Történet, önértelmezés, a hősök földi életútja és a regény
egyszerre ér véget.
Ha ki kellene emelnünk a két legfőbb
szimbólumhordozó elemet a műből, az egyik okvetlenül a címadó mondat
lenne, a másik az a hármasság, amely a regény beosztását meghatározza.
A félelem végső tárgya a halál,
közvetett tárgya az öregség. Amint múlik az idő a regényben, mindinkább
a meghalás és a megöregedés ébreszt félelmet, tehát valamely folyamat,
amely a személytől idegen, de amelyet a személynek föl kell dolgoznia,
amelyhez kénytelen hozzáigazítani biológiai, lelki és szellemi erőit. Ha
megértettük, hogy Jókai Anna regényének ez a folyamat a tulajdonképpeni
tárgya (témája), megvilágosodik a három részre tagolás jelentősége is.
A három rész: három stádium. Nem a
külső történésekben, mivel ezek a mindennapi lét öntörvényű
monotóniájával lábalnak át a szerkezeti egységek határain. Két embernek
(Mária és Marió) - és kisebb mértékben a hozzájuk tartozó társaknak
(Richárd és Villő) - az elháríthatatlan testi hanyatláshoz, a fizikai
vég közeledtéhez mért tudatossága, még inkább tudatosodása megy át három
fokozaton, s számukra ez az út a keresztény transzcendencia felé vezet.
Joubert, Buddha és Krisztus három mondata, a három rész felirata, a
fényt idézi meg; és a világosság, a megvilágosodás az egész regénynek
értelmező, mégpedig a vég felől értelmező jelképe lesz.
Abban, ami az öregedésről mind a négy
szereplő sorsában föltárul, megrendítő, felkavaró, de egyúttal
kiegyensúlyozó erővel érvényesül az író pontos, néha - látszólag -
kíméletlen megfigyelőkészsége, átható lélekelemzése, illetőleg magasabb
látószögének kegyelmi perspektívája.