Sebastien
Japrisot: Hosszú jegyesség
Az alig négy éve elhunyt Sébastien
Japrisot az írófejedelmekben és költőóriásokban igencsak bővelkedő
huszadik századi francia irodalomnak a közönség által egyik
legkedveltebb és legolvasottabb alakja. Az intellektuális krimi
műfajában is jelentőset alkotó szerző 1991-ben írt, "Interallié" díjjal
kitüntetett Hosszú jegyesség című regényét tartják a legjelentősebb
művének.
Maga a történet nem túl bonyolult:
1917 januárjában lövészárkokban kuporgó, állóháborúba kényszerített
katonák milliói néznek farkasszemet egymással az európai hadszíntéren,
többek között a francia Pikárdiában is. "Volt egyszer öt francia katona,
és háborúzott, mert ez a világ rendje." - így indítja a regényét
Japrisot. Egy francia hadbíróság szándékos öncsonkításért, azaz
frontszolgálat alóli kibúvás bűntettéért szab ki rájuk súlyos ítéletet.
A verdikt: kiközösítés, vagyis az elítéltek áttoloncolása a két
frontvonal között húzódó keskeny zónába, amely a "senki földje", "terra
nullius", ahol megszűnik minden fennhatóság, nincs törvény, nincs
szabály, ahol az áldozatok csak a halálban lehetnek biztosak, abban
viszont nem, hogy ellenséges, vagy "baráti" tűzben pusztulnak-e el. Az
elítéltek között van Manech, a 20 éves frontkatona is, akit
"Búzavirágszemű" néven ismernek.
1917 tavaszán mind az öt katona
hozzátartozói szenvtelen sztereotípia szellemében fogant levelet kapnak
a hatóságoktól: "hősi halált halt az ellenséggel vívott harcban".
"Búzavirágszemű" szerelme, a gyermekkorában tolókocsiba kényszerült
Matilde nem hisz a hatóságoknak, szentül meg van győződve arról, hogy a
férfi, élete értelme még életben lehet, ezért akkurátusan nekilát az
események felderítésének, az apró mozaikok összerakosgatásának.
Japrisot szerint a megszerzett
boldogság nem veszhet el, nem halhat meg, nem állhat odébb, ha nem
találjuk, meg kell keresnünk. A Hosszú jegyesség a boldogság utáni
aprólékos nyomozás története, és Japrisot itt is kamatoztatja kivételes
krimiírói képességét. A regény ezért nem csak szép, de izgalmas és
fordulatos is.
A Hosszú jegyesség annak az
állhatatosságnak a regénye, amellyel az ember tudni akar, akkor is, ha
nincs mit és miért megérteni. Japrisot könyve attól szerethető, hogy nem
erőlteti a megértést: a háború tény, az emberi kapcsolatokba beépülő
valóság, az értelem tagadása. Lehetetlen helyzet, amelyet a szerző a
szív által segít elviselhetővé és túlélhetővé tenni hőseinek. Az ember
nemcsak a másik emberhez ragaszkodik, de önmagához is, ezek a
ragaszkodás körüli érzések teszik végső soron derűssé a művet, s ezek
teremtik meg a szeretettel teli közelséget az olvasó és a regény hőse
között.
