Marguerite
Duras: A szerető
A háború utáni francia irodalom vezető
egyénisége, az "új regénnyel" távolról rokonítható, mégis egyéni
írásmódú, "műfajtörő" Marguerite Duras egyik remekművében, A szeretőben
pillanatfelvételek albuma nyílik ki az olvasó előtt: látszólag lazán
megszerkesztett tabló, az írónő életének egy viharos, szeretet nélküli,
testi gyönyörökkel teli korszakából kiragadott képekkel. A személyiség
önvisszakeresése a történetek és a környezet tükrében, kibogozhatatlan
egymásra hatásukban.
Az események fókuszában a szerző
egykori önmaga áll, a 15 és fél éves lány, aki viszonyt kezd egy
dúsgazdag, 27 éves férfival, megismerve oldalán a testi szerelem kínnal
határos kéjét, s akin mindazt a megaláztatást, lelki gyötrelmet módja
van gyakorolni, amit családjában - anyja és két bátyja között -
elszenvedni kényszerül. A regény kíméletlen őszinteséggel megírt gyónás,
hol az önmarcangoló bűntudat, hol a keserű, megkérgesedett dac, hol a
hűvös tárgyilagosság hangján. Az önvizsgálat hátterében pedig képek sora
villan fel a századelő francia Indokínájának forró, fülledt, kemény
világából.
Talán nem véletlen, hogy a szerelmi
viszony nyomon követése az egyetlen olyan eseménysor a műben, amely
nagyjából kerek egészet alkot az emlékfoszlányok zabolátlan áradatában.
Hiszen A szerető több szempontból "szabálytalan" elbeszélőtechnikája az
írónőnek azt a gondolatát hivatott kifejezni: "Az én életemnek nincsen
története. Nincs élettörténetem. Középpontja se volt soha. Nincs út,
nincs vonal. Csak tágas terek vannak, ezek azt sugallják, hogy ott volt
valaki, de nem igaz. Ott soha nem volt senki."
"Ha valaha nőíró hatott rám, mégpedig
úgy, hogy legyalult, földbe döngölt, atomokra tépett, akkor ő nem más,
mint az 1914. április 4-én Indokínában született francia nő: Marguerite
Duras. A szerető: fantasztikus, pörgő, szenvedélyesen izzó, tele képpel,
látvánnyal szinte mozduló alakkal." (Onagy Zoltán).
