Kosztolányi
Dezső: Pacsirta
Az 1924-ben megjelent Pacsirtát
Kosztolányi Dezső az egyik legkedvesebb írásának tartotta. A regény A
szegény kisgyermek panaszai világát idézi vissza, de mindaz, ami ott
csodás volt, itt kritikává változik. Az alkotó rejtőző idegen módjára
figyeli, aminek egykor, gyermekkorában boldog részese volt. Sárszeget (a
"bús, lomha Bácska" Szabadkáját) a vidékiség, az élet lényegétől való
messze szakadottság jelképévé emeli.
Itt élnek Vajkayék csúnya lányukkal,
Pacsirtával, "csendeskésen" és látszólag boldogan. Egy nap Pacsirta
elutazik, és ők kizökkenek mindennapos egyhangúságukból, egyszerre
megváltozik körülöttük az élet. Előtűnnek a régi ismerősök, megjelennek
az elfeledett vagy eltagadott arcok, minden mozgalmassá, újszerűvé,
ismeretlenül vonzóvá, teljessé domborodik. Eleinte félénken, majd egyre
fölszabadultabban kóstolgatják az "életet", a bezártság szétnyílik
körülöttük.
A szülők kilépése az életbe: kilépés
Pacsirta számára is. De mennyire ellentétes ez a két út! Pacsirta az
idegen környezetben megbizonyosodik arról, amit otthon csak sejtett,
mert rejtegették előtte. Világossá válik számára, hogy senkinek sincs rá
szüksége, sőt, az embereknek inkább terhükre van.
A két szülő szembesül a lelkükben
elfojtott és letagadott érzéssel: gyűlölik a lányukat, mert gyűlölik az
elzárkózást, gyűlölik a muszájból csinált erényt. Gyűlölik a hűséget, a
családot, a megszokások tompa ritmusát, a törvényt, az egész
társadalmat, mely szigorú belső hierarchiájával többet tapos, mint épít.
Egy véletlen, egy tragikus fordulat - az, hogy Pacsirta csúnyának
született - örökre megfosztotta őket annak a lehetőségétől, hogy valaha
is beilleszkedjenek, a maguk normáinak boldogságát éljék.
Kosztolányit ebben a regényben
elsősorban az emberi dráma ragadja meg, amit lírai sejtelmességbe von
ezeknek az elöregedett, vidéki "kismagyaroknak" merengő melankóliája,
engesztelhetetlen, kijátszott boldogságvágya.
