Salman
Rushdie: Kelet, Nyugat
Az indiai muzulmán családban
született, de Angliában élő - műveiben kultúrákat összekapcsoló - Salman
Rushdie-t a posztmodern próza nagymesterei közé sorolják. Az egymás
mellé helyezett és vesszővel elválasztott Kelet, Nyugat szintén a
posztmodern látásmód jegyében vált Rushdie első novelláskötetének
tárgyává. A szerkesztés és az írások két világ összebékítésének
lehetőségeiről szólnak.
Az első három novella jelenti Keletet,
a második hármas füzér Nyugatot, s végül a vesszővel elválasztott két
égtáj-fogalom tölti be az utolsó három történetet. Más emberek, más
beszédmódok jellemzik Kelet, illetve Nyugat világát. Az első három
novella inkább történetcentrikus, valahogy úgy, ahogy az Ezeregyéjszaka
is az. A hősök, problémák huszadik századiak ugyan, de ezeregyéjszakaian
maiak. A bradfordi vőlegényhez kevés lelkesedéssel induló Rehána,
illetve a kasztráltatást önként vállaló Rámani történetei kínálják
magukat az elmesélésre, némi betekintést nyújtva Kelet férfi-nő
viszonyaiba is. A Próféta haja szála ugyanakkor az a fajta
varázstárgy-novella, amelyben nem dönthető el, hogy a varázstárgy
hatalma
zúzza-e szét az uzsorás családját, vagy a család varázstárgyhoz fűződő
hite. Ez az alaphelyzet teszi lehetővé, hogy a cikluszáró novellát a
mágikus realizmus remekeként olvassuk.
A Nyugat-ciklusban a beszédmód, a
műfaji sajátosságok megváltozásának lehetünk tanúi. Esszénovellákat
találunk itt, melyek közül kettő régi történeteket ír újra, Hamlet,
valamint Kolumbusz sorsát. A Kelet-ciklusból ügyesen átemelt
rubin-motívum az értékek másságára világít rá a két világban, az
Árverési Csarnok víziószerű képébe ágyazva. Itt nemcsak a Nyugat nagy
történelmi és irodalmi témái, figurái szerepelnek, de a stílus is
mintegy mini irodalomtörténetet ad: Shakespeare-től a sci-fiig
vonultatja fel a szerző a Nyugat nagy toposzait, poétikáit.
Kelet és Nyugat közeledésének
esélyeiről szól az utolsó novellahármas, meglehetősen pesszimista módon.
A nyugati ember horizontjából a keleti kultúra zűrzavar, "gajd". Talán a
záró történet, a "lázmesteré" az, amely a harmónia esélyeit
legderűlátóbban szemléli, de az idősödő Mr. Mecir és Mary elválása
szintén a többi novella hangulatával cseng egybe.
Rushdie sugalmazása szerint nem
szükséges választani a két világ között, egymásmellettiségük lehetséges,
de az egymásban való feloldódásnak hatalmas akadályai vannak. A teljes
feloldódás talán nem is szükséges; az érintkezés tudatosulása és a saját
hely meglelése is eredmény.
Mélységes humanizmus és tolerancia
jellemzi a kis kötetet: a két világ találkozásának, ugyanakkor önálló
arculatának felvillantása akár remekmívű kiáltványnak is felfogható. Ám
nem csalódik az az olvasó sem, aki külön-külön figyel az egyes
novellákra: gazdag, színes, vérbő elbeszéléseket olvashat, amelyekből
nem hiányzik a fantasztikum, a szerelem az erotika, a krimiszerű
izgalom; sem a hol könnyes, hol fergeteges humor.
