Drago
Jančar: Katarina, a páva és a jezsuita
Drago Jančar a legismertebb szlovén
prózaírók egyike, jelentős szlovén és nemzetközi díjak birtokosa. A
Katarina, a páva és a jezsuita című regényének keretét a hétéves háború,
a jezsuita rend feloszlatása és egy kelmorajni zarándokút adja. Jančar
barokkos körmondatokkal szövi a kalandos, színes történetet a XVIII.
századi szlovénok hiedelmeiről, szokásairól, vallásosságáról, a korabeli
Közép-Európa háborúiról, uralkodóiról, és nem utolsósorban egy nagy
szerelemről.
A zarándok-tábortüzek, az oltárképek,
a templomok homályából felragyogó ereklyetartók és a pazar öltözékek,
kalpagok, szalagok, sujtások barokkos gomolygásából válnak ki Drago
Jančar regényének alakjai: Katarina, a vágyakozó vénlány, Windisch, a
páva, az önimádó katona és Simon, a vívódó jezsuita sorsa kapcsolódik
össze a regényben.
Mindhármukat a jellegzetes szlovén
életérzés, az elvágyódás (hrepenenje) mozgatja, ezért vágnak neki a
viszontagságokkal teli útnak. Katarina mindhiába várta a vőlegényt, és a
zarándoklaton a boldogságot akarja megtalálni. A jámbor krajnaiak népi
vallásosságában feloldódva véli meglelni a lelki békét Simon Lovrenc, a
jezsuita szerzetes. Franc Windisch, a páva, a hetvenkedő katona
dicsőségre vágyik, és csapatával hadba indul Mária Teréziáért, a porosz
ellen.
A Katarina, a páva és a jezsuita
zarándoklatát kezdettől fogva végigkíséri az ígéret, hogy útjuk végén
várja őket az aranyláda a szent ereklyékkel, azaz Isten földi
jelenvalóságának, kegyelmének látható bizonyítékaival. Az eltervezett, a
vágyott üdvözülést persze egyikük sem éri el, mindhárman csalatkoznak
abban, amit keresnek, mindent elveszítenek, hogy végül rátaláljanak
valami egészen másra, a mélyebb, igazibb valóságra.
Mint egy barokk freskó kavargó
forgatagában egyszerre jelennek meg angyalok, ördögök, szentek és
bűnösök. Egymás mellé kerülnek az álmok, fantáziaképek leírásai, a
lelkek megszólalásai, egyenértékűvé válva a szereplők szólamaival.
Folytonos a kapcsolat, az oda-vissza hatás az égi és a földi szféra
között, de az összhang már nem érhető el, hiszen az emberek közti
viszony, a hit, az otthonos világ újra és újra szétesik; a regény
zárlatában azonban megjelenik a törekvés a teljesség megtalálására.
Közben Jančar színes képet rajzol a korabeli Európáról, és a
misszionárius Simon előző állomáshelyéről, a "vadak" Dél-Amerikájáról, a
jezsuita rendről, a szlovén faluról - meg úgy általában arról, hogy mi
történik azzal, akit az iskolák, a vallás vagy a hovatartozás tanítása
visszahúz az útról, és nem akarja felismerni saját sorsát.
