Anonyma: Egy nő Berlinben
Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy az
elmúlt években felszínre tört egy évtizedekig elfojtott kollektív
elbeszélés, a németek - a háború végén és azt követően átélt -
szenvedéseiről szóló visszaemlékezések áradata. Úgy tűnik, a német
újraegyesítéssel a bűnhődés kora véget ért, és mindaz, amiről a
hetvenes-nyolcvanas években még nem lehetett úgy beszélni, hogy el ne
hangzott volna a revansizmus vádja, a kilencvenes évek második felére a dokumentarista és a fikciós irodalom egyik nagy témájává nőtt.
Egy magányos fiatal nő naplóírásba
kezd 1945 áprilisában az ostromlott Berlinben. Hogy mi vár rá,
egyáltalán túléli-e - biztosan semmit sem tud. Csupán egyvalamit: úgy
képes megbirkózni a szenvedéssel, ha őszintén és részletesen beszámol
minden percről, az összeomló nagyváros asszonyainak rettegéséről,
küszködéséről, testi-lelki kiszolgáltatottságáról. Folytonos
életveszélyben lenni, győzteseknek engedelmeskedni, férfimódra
robotolni, éhezni, szexuális prédának lenni vagy katonavágyak közt
választani - úgy járja végig a neki rendelt stációkat, hogy közben meg
tudja őrizni emberségét. Szabad lelkiismerettel dönt saját sorsáról, és
szembenéz azzal, hogy személy szerint ő is felelős mindenért, ami
történt - hiszen a Harmadik Birodalom polgára volt.
Az Anonyma-naplót a hitelesség aurája
veszi körül, szövegének részletgazdagsága és közvetlen drámaisága olyan
eredeti szövegmagot feltételez, amelyet utólag stilizálhattak ugyan,
mégis megállja a helyét a kortörténeti dokumentum értékmérő vizsgáján.
Másrészt az olvasót folyamatos feszültségben tartja a szerző szinte
követelő vágya a vallomástételre. Nem csak a napló, maga a szerző is
önmagáért beszél abban az értelemben, hogy a vallomást tevőnek a lehető
legmélyebb őszinteség létszükséglete. Ízlés szerint nevezhetjük
gyónásnak vagy önterápiának - a mindenre kiterjedő, feltáró vallomás
útján megszabadulni az átélt és megcselekedett dolgok terhétől,
amennyire egyáltalán lehetséges. Ennek a helyzetnek a feszültsége,
párosulva az elbeszélő személy belső szabadságával és élni akarásával,
képes felizzítani a levegőt a bejegyzések körül.
Hogy a szerzőnő névtelen óhajtott
maradni, nyilván minden olvasó számára érthető. Személye amúgy is
lényegtelen, hiszen amit megírt, az nem afféle érdekes egyedi eset,
hanem számtalan asszony sorsa. Vallomása nélkül a huszadik század
krónikája, amelyet szinte kizárólag férfiak írtak, egyoldalú és hiányos
maradt volna.
