Polcz
Alaine: Asszony a fronton
1944, Kolozsvár: egy 19 éves ifjú
asszony férjével és anyósával együtt menekül a közelgő front elől -
egyenesen a tűzvonalba, majd (a németek elől) egy erdészházba, ahol
bújtatott zsidókkal, francia hadifoglyokkal együtt rejtőzködnek.
Hányódás pincékben, bombázás, golyózáporok, éhezés, fagy és a nőket
megerőszakoló orosz katonák - a fájdalom, a nélkülözés és a félelem
tébolyító világa.
"Minden háborúnak ezer arca van. Ez az
enyém, ahogy én éltem meg. Egy fiatal nő, én magam, tizenkilenc-húsz
évesen pár hónapos asszonyként hogyan kerültem az erdélyi kisebbségi
sorból, az anyaországhoz visszakapcsolt Erdélyből a csákvári
Esterházy-kastélyba. Egy asszony élete a fronton. Éhezés, tetvek,
lövészárokásás, krumplihámozás, hideg, mocsok. Ez az élet nemcsak az
enyém volt. Férjem fehér hajú édesanyját ugyanúgy elhurcolták és
megerőszakolták, mint a serdülő lányokat. Az orosz katonák megtámadtak,
elvertek, megvédtek, csizmával a kezemre léptek, megetettek. Milyenek
voltak ők és milyenek voltunk mi? Miért erőszakolták meg a nőket, hogy
esetleg életükkel fizessenek érte? Nemcsak a bombák és a lövedékek
pusztítottak, nemcsak magyarokat és németeket végeztek ki. Miért
harcoltak ők? És mi?" (Polcz Alain)
Polcz Alaine nem mai szemmel
kommentálja az eseményeket, csak pontosan felidézi, hogyan szakadt rá az
iszonyat, és miféle vitalitásnak, szívmelegségnek vagy véletleneknek
köszönhetően maradt talpon. A dokumentum érvényű szépirodalom a női
szenvedések könyve: kivételes mértéktartással, arányérzékkel, vádaskodás
és önsajnálat nélkül.
Azzal, hogy elbeszéli saját
meggyalázásának megrendítő történetét, hiteles, elfogulatlan, ezért
perdöntő és örökérvényű tanúvallomást tesz az emberi sorsról. Polcz
Alaine-nek "a világtörténelem falára festett magánfreskójából" a háború
személyes, kegyetlen, emberi és esendő arca is feltárul az olvasó előtt.
