Azár Náfíszí: A Lolitát olvastuk
Teheránban
Az Egyesült Államokban élő iráni írónő
memoárja árnyalt betekintést nyújt az iráni mindennapokba, különösen a
nők életébe. Náfíszí az angol irodalom professzoraként legalább annyira
él a fikció, mint a valóság világában. Míg a katedrán szenvedélyesen
magyarázza Nabokov, Fitzgerald, Mark Twain, Joyce vagy éppen Gorkij
műveit, érzékeltetve hallgatóival az irodalom forradalmiságát, és míg e
művek számára éppen a függetlenséget jelentik, sőt (a Bovaryné vagy Jane
Austen regényei pl.) éppen a női identitás szebb, jobb megélésére
sarkallják, addig az utcákon egyre félelmetesebb alakot ölt a valódi: az
iszlám forradalom. Finoman érzékelteti, hogy a kezdetben csak gyanakvó
légkör hogyan válik egyre feszültebbé, majd nyomasztóvá. Egy félbemaradt
kézfogás a legtehetségesebb férfi tanítványával örök benyomás marad,
később már a csador alól előbukkanó fürtökre, a bő ing alól kivillanó
zokni harsány színeire is ügyelnie kell, miközben - mások szeme elől
rejtve - testét tapogatja: létezik-e még valójában ő maga mint valóságos
nő. A kilencvenes évek közepén azután, leköszönve a katedráról, még
mielőtt végleg búcsút vesz hazájától, maga köré gyűjti hét legkedvesebb
női tanítványát (a makacsul ragaszkodó fiúval csak külön mer
találkozni), hogy csütörtökönként magánlakása meghitt közegében,
fátylaiktól megszabadulva vitassák meg a világirodalom hazájukban
feketelistára került halhatatlan alkotásait.
A sodró lendületű elbeszélésben a
valóság szerves kapcsolatot képez a világirodalom nagy elbeszéléseivel;
a mű egyszerre memoár, esszé és fikció, ugyanakkor kordokumentum és
történelmi körkép. A Közel-Kelet jobb megértését célzó, olvasmányos mű
széleskörű érdeklődésre tarthat számot.
