Alessandro
Baricco: Selyem
El lehet-e mondani azt, amire nincs
szó? A titokzatos, csodálatos japán kultúra szimbolikus utalásokkal
fejezi ki az európai szellem számára a filozofikus mélységeket. Így van
ez képzőművészetükben, zenéjükben, színházukban, erotikus kultúrájukban,
hétköznapjaikban, melyeket nem nehéz felfedezni a kisregény világában.
Egyes jeleneteiben könnyen asszociálhatunk a kabuki vagy a tusrajzok
elemeire, melyekben a csönd, az üresség szerepe ugyanolyan fontos, mint
a tárgyaké, eseményeké.
A szikáran takarékos szöveggel
előadott történet a 19. század közepén játszódik. Hervé Joncour egy
dél-francia kisváros módos, kiegyensúlyozott házasságban élő polgára,
aki minden évben kénytelen végigutazni Eurázsián, hogy a helyi
selyemipar számára egészséges hernyólárvákat csempésszen a távoli,
idegenektől elzárt Japánból. A több hónapos beszerző út egy sorsszerűen
nagy szerelmi találkozáshoz vezet, melynek testi beteljesületlenségét a
selyem metaforája hordozza. A szenvedélyek erotikával átszőtt varázsát a
selymek finom, szinte anyagtalan tapintása fejezi ki. Költői
nyelvezetének eleganciája magával ragadja az olvasót. Kiérlelt mondatai
azt az érzetet keltik, mintha a következőkben bármi megtörténhetne.
Pedig szinte törvényszerűen halad a történet a csattanó végkifejlet
felé.
A mű sejtelmes varázsát, finom
kidolgozású enigmatikus közlendőjét valójában mesterien összetett, míves
formájával közvetíti. Ezt a "rejtjelezettséget" a szöveg zeneiségével, a
posztmodern prózára jellemző áttételességgel, epikai rímekkel és
referenciákkal teremti meg. A mesterien megírt, finom mívű elbeszélő mű
nem könnyű, de kétségtelenül szórakoztató olvasmány.
