Vladimir
Nabokov: Lolita
"A Lolita bizonyos értelemben
túlságosan nagy regény. Úgy zúdul rá az olvasóra, mint valami
kábítószer, mely erősebb, mint bármelyik, amit eddig felfedeztek vagy
létrehoztak. A Lolita kegyetlen könyv a kegyetlenségről." Martin Amis
írta ezt Nabokov leghíresebb regényéről, mely az ötvenes évek második
felében meghozta számára a világhírt.
Amikor Vlagyimir Nabokov 1940-ben
megérkezik Amerikába, kénytelen levetni bőrét, európai múltját és nevét:
Vladimir Nabokov lesz belőle, pedig Európában már nem ismeretlen író:
addigra Szirin álnéven több mint hét regénye jelent meg oroszul,
Berlinben és Párizsban, elsősorban emigránskörökben ismert. A múlt
azonban, amelyet Mnemoszüné, az emlékezet istennője segítségével
megőriz, hatalmas és csodálatos, mint az ország, amelyet elhagyott. Bár
Nabokov, mint írja, elhozta Oroszország kulcsait, a végtelen gazdagságú
gyermekkorát, anyanyelvét és műveltségét, ezt a kulcsot sohasem
használja többé: nem tér vissza, mert nincs hova. Az ország, amelyben
született, megszűnt számára. Az idő börtönéhez pedig az egyetlen kulcs
az irodalmi művek.
Kevés kétségbeesettebb mű született a
huszadik században, mint a Lolita, az a mű, amelyet megjelenésekor
pornográfként vagy pedofiltörténetként bélyegeztek meg, habár mi sem
állt távolabb a szerzőtől, mint a szexuális ösztön felszabadítására való
törekvés: a mű metaforikus szinten az emberi "én" börtönéről szól.
A krimiszerűen szerkesztett,
üldözésekkel és félrevezetésekkel tarkított, mesterien megkomponált
regény színes, sűrű szövetén keresztül átlátszik az ég: a tiszta,
tökéletes szerelem keresésének kétségbeesett vágya. Merthogy a világ, az
a fizikai világ, amelyben Nabokov hősei élnek, cselekszenek, keresnek,
meglehetősen kiábrándító, tele van látszatokkal, hamis nyomokkal,
festett díszletekkel. Ám e hősök emlékezetében, múltjában, tudatában
létezik egy más világ, amelyről legérzékibb módon a Szólj, emlékezet és
a Lolita számol be; mindkettő a Paradicsomról és elvesztéséről ad hírt.
