Szekondi, egy negyvenéves pesti fiatalember, ha rossz fát tett a tűzre, szokás szerint a nagyanyjához menekült, aki olyan kicsi volt, mint egy borsószem, és nem nagyobb házban lakott, mint a makkdisznó házikója, a Bakonyerdő kellős közepén, egy régi kereskedő városka közelében.

Itt aztán nem volt egyéb tennivalója Szekondinak, mint a szél süvöltését tanulmányozni. Éjszaka felszél volt, amely messzi környékről összeterelte a kísérteteket a mesékből, amelyeket a borsószem esténkint a Bakonyról és a városkáról elmondott. Kirabolt kereskedők furmányos szekereit forgatta a szél a magosban, kék inges betyárok nyargaltak őszi faleveleken, és seprőnyeleken lovagoltak hímzett barchent nadrágos, éberlaszting cipős dámák, akik míg éltek, nagyon tisztességesek voltak, a földről való eltávozásuk után azonban megbűnhődtek a titkos gondolatokért és gonosz vágyakért. Nappal alszél volt, amely négy oldalról is körülvette a kis házat, mint a farkas a bárányt. Ámde a házikó régi építői tisztában voltak az idevaló szél erőszakosságával, és öles falakat és csupán kicsiny ablakokat építettek. A szél kívül rekedt, legfeljebb a kürtőben cincogott, mint egy denevér, míg a tűzhelyről a nedves fahasábok sírva felelgettek, mint özvegyasszonykák, akiknek már semmijük sincsen, mint a könnyük. A Bakony pedig ezalatt mindig zúgott a távolban, a közelben, az ágy alatt, a régi almáriumban, a padlás ócska ládáiban és Szekondi szívében. Az erdőzúgás olyan, mint a soha el nem múló emlékezés. Vajon mit nem tud elfelejteni a Bakony, hogy kecskekedvű tavasszal és öreg rőzseősszel, mindig csak a maga messziről, mélyből, feneketlen távolságból való búskomor nótáját fújja? A farkasgerincű hegyhátak felvonítanak a holdvilágnál. A romba dőlt apátságok repkényei mögött láthatatlan nagy szakállú barátok fújják a kórust. Vadmacska tanyák, magános, odvas fák az erdő szélén, dörmögnek, mint fenyegetőző, rosszképű kéregetők. A vízmosásos völgyekben, ezer esztendős avar alatt kígyók fütyülnek, menyétek visítanak, hontalan kísértetek dudálnak. Szekondi a régi szeretőire gondolt, akik most miatta szenvednek - mert ezt gondolta minden nőről, miután az homlokon rúgta a papucsával.

Egy napon felszél volt, és a házikó felett királyok és betyárok, korcsmárosnék és nemes asszonyságok lelkei öszszekeveredtek a környékbeli temetőkből; hópelyhek lengtek, mintha a szél ezüstdarvak fészkeit fosztotta volna ki; a kéményből lecsapódott a mogyorófa barna füstje, mint egy asszonykalap fátyla: Szekondi útját Mátyás király vadászkastélyához vette Pusztapalotára. Itt szeretett üldögélni, a múltakba mélyedni, a nagy orrú király kedveseivel társalogni, mert hamarább felejtik el a bűneit Pesten.

Környékbeli úrfiakat talált a félig romba dőlt kastélynál, az árendás kese fiai, lesimított hajú széltolók, akik naponkint kétszer borotválkoztak és tangót táncoltak az utcán, valamint egy pulykakakas külsejű, lovaglónadrágos költő, akinek a leghíresebb izzadt tenyere volt a környéken. Szer kondi bácsinak szokták szólítani a fiatalok, most azonban két hölgy volt a társaságukban, akikkel minden ok nélkül táncot jártak a romok között, a havas udvaron, tehát messziről kiáltoztak:

- Szekondi, öreg cimbora!

A pulykakakas amerikai nótát fütyült, az árendásék táncoltak, mint a négerek Pesten. A nők igen komolyan viselkedtek.

- Vörös Paula.

- Kengyelffi Klaránsz.

(- A főispán Kengyelffiek közül - jelentette a költő.)

A nők férfiasan kezet fogtak Szekondival. Vörös Paula úgy megrázta a kezét, mint az Eldorádó mulató-ban szokás; míg Kengyelffi kisasszony bókolt, mint a zárdában, és szemét lesütötte a cipője orrára. Szekondi azonban nyomban felismerte a főispáni árvát. Ők már találkoztak máskor és máshol, és ha nem lett volna negyven esztendős Szekondi úr (adósságcsináló és semmittevő), akinek lelkét más nők emléke is terhelte, talán el is árulja magát a váratlan bakonyi találkozásnál. Közömbösen hallgatta meg a pulykakakas elbeszélését, amely szerint a kisasszonyok pesti színésznők, akik meghívásukra a karácsonyi ünnepeket falusi bérletükön töltik.

A szél nagyon nyugtalan volt. A tölgyek leveleit, amelyek kihúzták eddig az időjárás viszontagságát, mint bujdosó betyárok a süvöltő őszt, bagolytollak módjára kapkodta el a szél. Az erdőbe oly mélyen be lehetett már látni, hogy bizonyosan észrevehette volna a társaság szent Hubertus szarvasát. Rozsdaszínű volt a fák alja, mint Kengyelffi Klaránsz haja. Szekondi egy falmaradványra ült, és hallgatagon nézte a téli majálist. A fiúk életre-halálra dzsiggeltek, a költő szájharmónikát szerkesztett, az angol ruhás, párizsi őszi képekre emlékeztető karcsú leány oly elegánsan táncolt, mintha egy londoni levélpapírosról lépett volna a Bakonyba.

"Úgy látszik, már nem bírom a szelet" - gondolta magában Szekondi, amint Kengyelffi kisasszony mély, esdeklő pillantását zavarodottan felfogta. Bizonyos, hogy a táncosnő neki táncolt antilop cipőiben. Lila színű kalapkáját megigazította, és oly bús előkelőséggel mosolygott, mint egy grófnő, akit többé nem érdekel az élet, mert nem a zongoramesterhez adták férjhez.

A szél egy marék havat hozott egy bükkfa tetejéről, mint egy fészket, amelyben már kikeltek a meleg madárkák, és szerte repültek a világba. A hó Szekondi nyakába hullott, és oly öregesen megborzongott tőle, mint lakodalom után a násznagy, midőn a szép nyoszolyóleány kirepül karjai közül.

Búcsú nélkül elbandukolt, és az úton nagyon vigyázott, hogy ne gondoljon Kengyelffi kisasszonyra. A varjak szeszélyes röpködését nézte, amelyek úgy megörültek az első hónak, mint a disznótornak. Fehér fürtös háttal ügetett a korcsmáros pónija az úton, tegnap még sárgának látta a hosszú szőrű lovacskát. A háztetők megőszültek, és a kis ablakok hunyorogtak, mintha nem látnák már a varázst, pedig csak korai délután volt. Az erdőzúgás oly élesen hangzott mögötte, mint a dárdás katona rikoltása a bibliából.

Mikor végre otthon elfoglalta helyét a tűz mellett, felmelengette tagjait, a jégkéreg leolvadt emlékeiről is, és sok mindenfélét összegondolt Kengyelffi Klaránszról, aki valamikor a kedvese volt. Ifjú színésznő volt és közönségesen meghalni akartak közösen: egy kis setét szállodában, amelynek sarkában pókháló volt, és a pók onnan leste, mikor ereszkedhetik le Klaránsz ajkára, hogy annak utolsó melegénél felüdítse agglegény-potrohát.

Órákig nézett a tűzbe, s észre sem vette a lencse nagyságú nagymamát, aki a hasábfákat úgy cipelte, mint egy hangya. Ügyet sem vetett az olajba festett ősapákra, akiknek olyan fehér volt az inggallérjuk, mintha sohasem mászkáltak volna kósza medvetáncoltató leányok után, hanem csak a keményített szoknyájú nagymamák mellett üldögéltek volna egész életükben. Csak mindig arra gondolt, hogy Klári akkor szőke volt, mint a délibáb, a szíve szinte láthatólag dobogott, mint egy madárkáé, és a hangjában kis flóták bujkáltak, amelyeknek párjait későbben hiába kereste öreg cigány síposok fülbe fújt zenélésében. Közönségesen: jegyesek voltak, mint a nap és a hold. A leány csaknem leroskadt a boldogságtól, mint szent Margit, mezítelenül, vezeklésre készen, míg Szekondi versben járt, versben ébredt; mily fanyar volt a vége a vérpirosan kelt napnak!

- Valaki kopog az ablakon - mondta a töpörödött borsószem midőn az alkonyat megállt a szobában, mint egy nagy sötét ló.

Szekondi tudta, hogy öt keresik. Fáradtan emelkedett fel, mint egy szerelmes, aki szerelmét elitta, és nem érdekli többé, csak az a nő, akit a mámor rajzol elébe.

- Szekondi, megbocsát nekem? - kérdezte gyors, meleg titkolózó hangon Kengyelffi Klaránsz, midőn a férfiú a pápaszem nagyságú ablakot kinyitotta.

Szekondi értelmetlenül rázta a fejét, mint egy öreg csizmadia, és úgy harapdálta a szavakat, mint a fagyos bort.

- Nem emlékszem én már semmire.

A bujkáló, prémes, cimbalmos hang tovább játszott:

- Valószínűleg férjhez megyek az egyikhez... Hisz még elég fiatal vagyok. Nem gondolja?

- Nekem jobban tetszik a barátnője! - felelt szárazon Szekondi.

- Nagyon boldog lesz a barátnőm, ha ezt megmondom neki. Számíthat rám, Szekondi, mindig jó pajtás voltam. És most nyújtsa a kezét.

Szekondi húzódozott:

- Kérem, ne szóljon a barátnőjének, mert én itt fogoly vagyok. A bűnbánat foglya. Javulás végett vagyok itt. Egy nőt kell ismét elfelejteni... Hagyjuk. Jobb aludni, mint ébren lenni.

A kisasszony elsuhant az ablaktól. A fehérlő hóban annyi nyomot hagyott, mint egy madár, mert Klaránsznak mindig jó cipői voltak.

Ezen az éjszakán a felszélben azoknak a búcsúsoknak a másvilági énekét hallotta Szekondi, akik egyszer a komppal a Balatonba fordultak, s akik közül egyedül a nagymama menekült meg. Esernyődrótok voltak a krinolinjában, vízhatlan, erős vászonból volt a nadrágja, a tó ringatta, mint egy hólyagot, míg a templomi zászlók egyenkint elmerültek. Hosszú, havas téli estére való történet volt ez.

(1917)