Olyasféle
vendéglő volt ez, amilyet csak szénszagú, görbe falvak utcácskáira
képzelhetni; egy hely, amelynek küszöbén az éhező vándort is inkább
korgó gyomra, semmint kifinomult ízlése küldi át.
A piros képű főszakács kedvenc
vendégeinek étvágyát kövér, zsíros falak óvták, melyeket aranyló
sáfrány, méregvörös paprika, sőt, helyenként a friss zeller harsány
zöldje színezett, s amelyek kanyargó pacalcsíkok, remegő velőrózsák
és a legnemesebb tölgyfából készült százéves, címeres boroshordók
illatát árasztották - csak szem s orr kellett hozzá. Afféle hitvány,
cingár népek szemgolyója pusztán hófehérre meszelt falakat látott,
s orrcimpáját is legfeljebb az ügyetlenül levegőbe hintett őröltbors
töltötte meg, melytől nyomban prüszkölni kezdett.
A sarokban deresedő szakállú, szép
kövér magyar ember - a Főtanácsos úr - üldögélt.
A főúrtól mindig a legjobb helyet
kapta, pedig hálátlan vendég hírében állott. Azt beszélték róla,
hogy - bár úri körökben kedvenc helyeként emlegeti a fogadót - jó
ha évente egyszer, esetleg kétszer erre veti a sors. Ilyen alkalmakkor
azonban nem bánt fukarul sem szóval, sem tettel: a fogadósnak ajándékkal
kedveskedett, s szép beszéddel tett kedvére a vendégeknek akiket, e
rendkívüli napon nemcsak kifinomult ízlésük küldött át a küszöbön,
de bizony korgó gyomruk is.
- Mi kerül ma a tányéromra? - érdeklődött
a Főtanácsos a pincértől - Ha ugyan kerül egyáltalán valami... -
tette hozzá mindjárt foghegyről, s hogy a mondottaknak nyomatékot
adjon, míves karórájára pillantott.
- Rácponty, nagyságos uram, rácponty.
- felelt a pincér alázattal, s ugyanakkor őszinte elragadtatással,
mint azok a régi emberek, akik étel nevét csak úgy tudják kiejteni
a szájukon, mintha a beszélt fogás éppen fogaik közt ficánkolna.
- Nocsak jöjjön hát, jöjjön! Ha
az utolsó falat csúszna le a torkomon, biz' isten az is késő volna.
- mondotta a vendég ellentmondást nem engedve.
Szép példája volt ez annak, hogy bár
a rendes emberek fajtája kiveszni kezd lassan a világból, hord még
derék embert a hátán a föld, aki, ha éhes, nem ismer ellentmondást,
ám ha néhány falattal csillapíthatja étvágyát, nyomban megenyhül.
Tudnunk illik azonban, hogy kedélyünk
játékszer, kopott fabábu csupán, melyet legirgalmatlanabb zsarnokunk
és leghűségesebb szeretőnk: a hasunk táncoltat. Mogorva s kíméletlen
embert farag hálátlan gazdájából, ha az érdemein alul bánik véle,
s aki ugyanezért akár rózsaorcájú menyecskéjét is hátrahagyja,
csakhogy szájpadlása s egy hónapos retek üde rózsaszínjének zajos
randevúját élvezhesse, s aki ezekben a percekben - igaz szerelme tanúsásául
- az asszonyka bánat-könnyeire egy kanálka frissen reszelt torma fölé
hullajtott könnycseppel válaszol; hímzett kendőjének egyik sarkával
kedvese arcocskáját, másikával pedig önnön szája szélét törölgeti.
Valamire való has bizony nem hagyja emberét elkanászodni.
No de hová is lett a régi világ! A
mai fogadóban sovány bérszónokok szívják el a derék vendégek elől
a forró húsleves és a friss, falusi tojástól sárgálló tészta
illatát, rossz szó nélkül nézik, hogyan csordulnak végig a legkiválóbb
levesek aranyló cseppjei megannyi bajuszon, hogy tűnnek el a konyha
legkitűnőbb falatjai a város legkiválóbb ajkai közt, miként
fakaszt dalra számos notabilitást e csudálatos hely titkos varázsitala,
az ágyaspálinka.
- S mindezt csaknem hét éve! - kiáltott
fel a Főtanácsos, jóságos tekintetét az ifjú bérszónokra
vetette, s úgy kérdezte őt: - Hát nem borzasztó?
A legény - akinek rövid életében
először volt bátorsága a főtanácsost keresztnevén szólíthatni -
meghajtotta fejét s így szólt:
- Nem, Mihály uram, nem is szörnyű,
nem is borzasztó, mert én ide haza járok, mert én itt itthon vagyok,
s mert ugyanezért ha üres is a bendőm éhes én itt soha nem vagyok.
(Palócföld, 2005. 2. sz. 300-301. p.)
