Kawabata Yasunari:
Szépség és szomorúság
Kawabata Yasunari, Japán egyik
legkiemelkedőbb regényírója, 1968-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat.
A Szépség és szomorúság című regényének főhőse az öregedő regényíró, Oki
Tosjó, aki családja és gyermekei mellől Kiotóba utazik az újévi templomi
harangok zúgását hallgatni, és hogy találkozzék ifjúkori szerelmével, a
világtól elvonult festőművésznővel, Otokóval. Eddig akár európai is lehetne a
történet, de Japánban persze minden másképpen alakul. Nemesebbek a
motivációk, és nemesebbek az indítékok. Az ifjúkori szerelem tanítványa,
Keiko elhatározza, hogy bosszút áll mestere múltbéli megaláztatásáért. A
japánok lelkivilága olyan, mint egy csepp vízzel benedvesített virág,
vagy maga a japán kertművészet. Kawabata is úgy vigyáz a részletekre,
mintha kertet építene, természetesen japánkertet, kövekkel, kis híddal
és patakokkal. Bármi történjék a regényben, a hegyek mindig
megnyugtatnak, a lótuszok kiemelkednek a mocsokból és kinyílnak. A
cseresznyefa-virágzás idején esik az eső, a Mohatemplomban vörös kamélia
hever, és lebegve virágzik. A japán ember keresi a szépet, és együtt érez
a természettel. Az éttermekben gésák, a fenyőtűkön esőcseppek. Nem
szirupos, csak más. Amit itthonról is ismerünk, az a szorongás, és a
félelem, a rémálmok és a féltékenység. Az ember akkor is magányos, ha
keletre, és akkor is, ha nyugatra születik. Talán másképpen szeret,
talán ugyanúgy. Egy bosszútól fűtött japán szerelmi sokszög kavarog
előttünk, a tragédiát a sors rendelte.
