Hajdúk, darabontok élete a XVI. században – jegyzetek

Jegyzetek Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása című munkájából.

 
 

Sok helyen még a nemeseknek sem telt lóra és lovasszolgálatra

A folytonos háborúk nyomában mód nélkül elhatalmasodott a szegénység. Nemcsak a jobbágyoknak, de sok helyen még a nemeseknek sem telt lóra és lovasszolgálatra. Hogy tehát megélhessenek, gyalogszolgálatot kellett vállalniok. Minél jobban terjedt a szegénység, és minél inkább növekedett a gyalogsági fegyvernem jelentősége, annál több és több magyar vállalta a gyalogrenden való szolgálatot. A 16. század negyvenes éveiben a végházakban már a gyalogok között is a magyar lesz az uralkodó elem.

 

Őrködés a várakban

Kezdettől fogva csakis a gyalogokon volt az őrködés terhe. A lovasok e tehertől mindig mentek voltak. Ha támadás hire jön, a gyalogok részben a falakra és a bástyákra osztatnak, részben pedig a vár közepén fegyveresen állanak. Nyáron az őrködés ilyen: az utolsó emberig minden gyalog a falak mentében tölti az éjét; téli időben ellenben csak a fele ; a másik fele a hideg miatt a házakban alhatik. Minden bástyán egy-egy tizedes őrködik a saját tizedével. Minden bástyán két gyalogos az éberség föntartása czéljából a jelszókat kiabálja. Egy tizedes a maga tizedaljával egész éjjel körüljárja az őrségeket. A főporkoláb és a porkolábok, valamint a gyalog kapitányok is az éjjel többször megvizsgálják az őrségeket. 

 

Esküvés a várban

Ősrégi szokás szerint a magyar gyalogos zsoldba fogadása — írják a biztosok — igy történt: a fölfogadott gyalogot bemutatták a porkoláboknak s ezek a várkapujában ünnepélyesen megesküdtették őt. Á nevét csak ezután vezették a lajstromba.1) Gyalogul csakis jó magyarokat volt szabad felfogadni. Ráczokat és máseféle gyanús embereket zsoldba fogadni tilos volt. 

Darabont – hajdú ellentét

Azokat a hajtókát, a kik a király vagy urak zsoldjára állottak, iratos hajdúknak vagy királyi hajdúknak nevezték. A régi írott emlékek ezeket a zsoldos hajdúkat egy ideig élesen megkülönböztetik a régebbi magyar gyalogoktól vagyis a darabontoktól. A szegedi hadinépről szóló 1552. évi kimutatás például 1860 rendes magyar gyalogost és 1000 hajdút említ.1) Bakyth Péter írja 1552. febr. 22-én: ma érkeztünk Szegedre, csak lakó­ sokat és sok hajdút találtunk itt, de zsoldos nép egyáltalán nincs ; ezer magyar gyalogost kéne itt tartanunk.2) Egyik 1554. évből való kimutatás is külön említi a végházakban szolgáló darabontokat és külön a hajdúkat.3) A későbbi időben ez a világos és hatá­rozott megkülönböztetés már elmosódik. A magyar gyalogság megjelölésére ugyan még a 17. században is használják a darabont szót,4) de igen gyakran hajdút is értenek azon. 

Mivel a darabontok a városi polgári őrségekből és a magyar jobbágyságból kerültek a végekbe, ezek műveltség és erkölcs dolgában messze fölülmúlták a szilaj és műveletlen hajtókból lett hajdúkat. Az ellentét a magyar darabont és a hajdú között tehát kezdetben meglehetősen nagy volt. Ha egy és ugyanazon végházban szolgáltak, egymással gyakran czivakodtak. Néha még véres összetűzés is támadt közöttük. Az 1552. évben például Veszprémből jelentik, hogy a hajdúk és a magyar gyalogosok (darabontok) között véres verekedés támadt, melyben többet megöltek!l) Az ilyes ellentétek azonban lassan-lassan elsimulnak. A darabontok és a hajdúk egymással elegyednek és egységes gyalogsággá lesznek, úgy hogy a darabont és a hajdú szó egyazon fogalmat jelenti.

Említők már, hogy a királyi végházakba szegődött hajdúk, a magyar darabontok szervezetét mindenestül elfogadták. A Dunántúl és felső Magyarországban a szabad hajdúk is elfogadták ezt a katonai szervezetet. Ismerjük Batthyányi, Pálffy Miklós, Pogrányi Benedek és Thurzó György szabadhajdúinak mustráit és fizetési lajstromait, s így tudjuk, hogy ezek is vajdaságokra voltak osztva. Egy-egy vajdaságalja nép 50—50 emberből állott. A tizedalja szintén ugyanolyan volt, mint a királyi gyalogoknál./A tiszai részek szabad hajdúi azonban a régibb magyar szervezetet tartották meg. Nekik nem voltak vajdáik, hanem hadnagyaik és kapitányaik; nem voltak ötvenes csapataik, hanem századaik. Kivételt csak Mihály vajda hajdúi tettek. Ezek a hajdúk ugyanis vajdák kardjai alatt állottak.2) A szabad hajdúk az elöljárók dolgában is megtartották az ősi magyar szokást, s maguk választották a tisztjeiket. A 16-éves török háború idején, mikor sokan közülök a király zsoldjára állottak, a hadi tanács is elismerte a szabad hajdúknak maguk választotta tisztjeit.^ 

Hajdúles 

A 16. század hadi jelentései szerint a magyar darabontok a hajdúktól a lesvetés módjait is hamar eltanulták. Az úgynevezett hajdúles a 16. században nagyon ismeretes dolog volt a véghá­zak gyalog népe között. Az ilyetén lessel roppant kárt okoztak a törököknek. Innét van, hogy a budai pasák és a bégek levelei a sérelmek között a hajdúk leseit fölsorolni el nem mulasztják. A hajdúk a lest a jártasabb utak mentén állították fel. A les népe rendesen három részre oszlott. Az első részt, a mi csak néhány merész legényből állott, martaléknak hívták. Ezek rendesen áldozatul estek. A második részt az úgynevezett elöljárók alkották. Ezek sem voltak sokan, nehogy az ellenfél megijedjen és idejében elmeneküljön. A martaléknak és az elöljáróknak az volt a dolguk, hogy az ellenséget maguk után csalják és a lesre hozzák. Ha ez sikerült, rettenetes lármával kitört a lesnek a magva vagyis a derék les. A mint a lest fölállították, vagy hogy akkori szóval éljünk: a lesbe beállottak, néma csöndben, jól elrejtőzve, napokig vártak a prédára. Csak a martalékul előre küldött legények mutogatták magukat. Ha csak lehetséges volt, a harczot mindig éjjelre halasztották. Minél sötétebb volt az éjjel, annál borzasztóbb volt a harcz. A lesre hozott ellenfél, akár lovag, akár gyalog nép volt is, rendesen teljesen megsemmisült. A hajdúk csodálatos kitartása, 

Az 1577. évben a győri hadi nép éppen az istentiszteleten volt, mikor az egyik kapunálló lármát trombitált. A győri huszá­rok meg sem várván a generális parancsát, azonnal az ellenség ellen indultak. Izdenczy Péter fővajda, Gyenes István, Écsey Tamás és Pogoray Tamás vajdák alatt a hajdúság is kiindult. A parasztok azt beszélték, hogy hétszáz török Nyúl falu vidékét rabolja. A magyar hadi nép csakhamar ráakadt a török hadra, és roppant porföllegben megütközött vele. A harcz már javában folyt, mikor a győri generális is megjelent egy szekér német puskással. Látván a törökök túlnyomó erejét, a csatavezető Gregoróczy Vincze főkapitánynak meghagyta, hogy azonnal hátrát fuvasson. Gregoróczy engedelmeskedett a parancsnak, s adott jelre a huszárok visszavonultak. A hajdúk azonban ott maradtak az ellenség torkában. Bár a vesztüket előre látták, a vajdák kiadták a parancsot, a ki hátrafordul, azonnal szúrják le.. A hétszáz török lovas aztán a győri generális és a huszárok szeme láttára megsemmisítette a hajdúságot. Pálffy Tamás palotai főkapitány augusztus 9-én jelentette Bécsbe, hogy a megnyúzott hajdúfejek bőrét a székesfehérvári bég a bezlia város előtt rakatta föl, hetvennégynek mondták számszerint.

 

Hajdúzászló­ 

Minden vajda a kinevezésekor gyalogzászlót (hajdúzászló­nak is hívták) kapott, melyet — ha meghalt — vele együtt eltemettek. A gyalogzászlók színe piros-fehér volt.  Ezeken az ősi magyar színeken Bocskay korában némi változás esik. A föntebbi két színhez hozzácsatolják harmadiknak a zöldet. Az 1611-ben történt először, hogy a király a magyar gyalogok és lovagok között hatvan darab piros-fehér-zöld zászlót osztat ki.1) Mivel a piros-fehér-zöld zászlók csinálását elrendelő parancs nem valami újításról szól, föl kell tennünk, hogy a piros-fehér-zöld zászlók használata a királyi hadakban már előbb is szokás volt. Minden vajdának vagy kapitánynak saját zászlója lévén 2) az ezen zászló alatt levő népet zászlóaljának vagy vajdaságaljának nevezték

A tizedek 

Bár a gyalogsági csapatok tizedekbe voltak osztva, a fizetési lajstromok szerint egy-egy században rendesen nem tíz, hanem kilencz tizedest találunk 3) ; s ha esetleg mind a tíz tizedes is megvan, egy közülök rendesen csak helyettes (vajda tizedének gondviselője). E különös jelenségnek magyarázatát a régi magyar hadiszervezet adja. Minden m agyar tiszt és minden altiszt a maga csapatának egyedüli ura, vezetője és parancsolója volt. Magukat a csapatokat is rendesen a tisztek után nevezték. 

...

A gyalogos vajdák vagyis a századosok például nem az egész századnak, hanem csak egy tizednek voltak közvetlen parancsolói és tulajdonosai. Ezt a tizedet aztán a vajda tizedének hívták.2) Ezen tizedesség fejében a vajda (gyalog kapitány) aztán külön fizetést is húzott.

A gyalogságnál dívott ezen különös szokás megmagyarázza nekünk azt a különben érthetetlen jelenséget, hogy egy-egy szá­zadban nem tíz, hanem csak kilencz tizedest találunk. S ha esetleg a tizedesek száma tíz is. egy ezek közül a vajda tizedesi állását helyettesíti. Később, mikor a gyalog kompániák emberszáma ötvenre apadt, az öt tizedes helyett ugyanígy találunk négy tizedest. Az ötödiket ugyanis itt is a vajda tartotta a kezén. 

Vajdák kinevezése

A 17. század másik feléből tömérdek gyalogos vajdának a kinevezésével rendelkezünk.6) A kinevezetteket régi magyar szokás szerint a tisztükbe ünnepélyesen iktatták be. A beiktatás alkalmával kapták meg a zászlót és a dobot. Az ilyen beiktatásról szóló jelentések nagy számmal találhatók a városi levéltárainkban.

Vajdaság – fővajdaság

Békesség idején, a királytól jóváhagyott 1554. évi rendszabás csak százas és kétszá­ zas gyalog-vajdaságokat (kapitányságokat, ismer.3) A mely várakban kétszáz, vagy kétszáznál több gyalog állomásozott, ott létrejön az úgynevezett fővajdaság. A fővajda az egész ottani gyalogságnak a vezetője volt. Mint a vajdáknak általában, úgy neki is megvolt a maga gyermeke, s valamivel több fizetése, mint a köz-vajdáknak. Győrben, a hol a 16. és 17. században állandóan több száz magyar gyalogos szolgált, mindig volt fővajdaság.4) 

Mivel ez az átváltozás hosszú időt vett igénybe. A 16. szá­zad végéig a királyi várakban úgy százas, mint ötvenes vajdákat is találunk. Mivel a gyalogsággal egyidőben a huszárságnál is divatba jön az ötvenes csapatbeosztás, a bécsi udvar és a hadi tanács semmi akadályt sem gördít ezen átalakulás elé. Ha valamelyik végház kérte az ötvenes vajdaságok behozását, a király a kérést szó nélkül teljesítette. 

A legtöbb végház természetesen maga végrehajtotta ezt az újítást, a nélkül, hogy erre engedelmet kért volna. Fonódon már 1542-hen megvolt az ötvenes vajdaság.2) Az 1555. évben Cseszneken, Vásonyban, Tihanyon említenek ötvenes vajdaságokat.3) Az 1574. évi mustra szerint Kanizsa várában mind ötvenes vajdaságok voltak.4) Palota várában is ilyenekkel találkozunk. Ormándy Péter főkapitányi kinevezése például ezt írja a palotai gyalogságról: „sub tribus vajvodis centum et quinquaginta pedítes hungaros habebit“.6) 
5) U. o. Hung. Instructio pro Petro Ormándy 1588. ápril.

Magyar végbeliek igazi községi és köztársasági élete

Ezen különös magyar szokás megértésére meg kell említenünk, hogy a magyar végbeliek igazi községi és köztársasági életet éltek. Minden ügyüket közösen intézték el, minden hadi dologban közösen határoztak. Ha hadi tanácsot tartottak, arra nemcsak a főbb tiszteket, de valamennyi vajdát, sőt gyakran még a tizedeseket is meghívták. Gall Ádám főkapitány jelenti 1556-ban a királynak, hogy amiről ő Paksy János komá­romi főkapitánynyal titokban tárgyalt, azt a főkapitánynak a vajdák tanácsában mindjárt elő kellett adnia. A vajdák meg a tizedeseiknek mondották el a dolgot. Azokat, a kik az ilyen hadi tanácskozásban resztvettek, tanácsbeli vitézekn ek hívták. Közös megegyezéssel választották az elöljáróikat, valamint a királyhoz és az országgyűléshez küldendő követeiket. Ez utóbbi dolgot felválasztásnak hívták. A felválasztott tisztek a katonai község költségén mentek Bécsbe,. Prágába vagy Pozsonyba, hogy ott zsoldot eszközöljenek ki, vagy hogy egyéb ügyes bajos dolgaikat elintézzék.

Ahol a végház őrsége kicsi volt ahhoz, hogy községet alkosson, ott a szomszédságban lévő várak népe együvé állott, s együtt alkották meg a községet. Az öt kis balatoni végház : Tihany, Szigliget, Keszthely, Vásony és Csobáncz rendesen így ír a kormányszékekhez : „communitas quinque castellorum Balatiensiüm !“

A királylyal és a bécsi kormányszékekkel a katonai közsé­ gek (communitas militum) a 16. században mindég magyarul leveleztek. Fölötte érdekesek e levelek, mivel bennök a magyar jellem minden árnyalatát föltaláljuk.

Hogy milyen önérzetes hangon írtak e katonai községek, arra nézve álljon itt néhány példa. A palotai magyar katonaság egyeteme 1575. június 9-én leírván a magyar katona sorsát, a kinek egy darab papiroson kívül mit sem adnak, kijelenti, hogy a végben való lakást elhagyja. „És eskeszünk — írják — az egy istennek, hogy tovább benne meg nem akarunk maradni ilyen nagy fizetetlenségben . . . Tudjuk és hisszük, ha mi nyom orúságot ő felsége rajtunk cselekeszni kész, hogy az úristen ő főlségének ezt el nem engedi, hanem az mi rajtunk teendő nyomorúságért ő íölségét úgy megveri mind testiben, lelkiben, és minden dolgaiban szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek között ő fölsége például lészen !“

Katonaváros és polgárváros

A végházak hadinépének községi élete, együttérzése és összetartása azt eredményezte, hogy a hol nagyobb számmal voltak, még a városokban is külön várost alkottak. Ezeket a 16- és a 17. században katonavárosok-n&k hívták. A régi össze­írások az ország minden részében említenek ilyen katonavárosokat, ellentétben a polgárvárosokkal.

Ezekben az úgynevezett katonavárosokban állottak a katonák házai, miket magyar módra, sövényépítés utján, maguk a katonák készítettek. E szalmával fedett katonaházacskákat a régi összeírások drabantház néven emlegetik. Mivel a 16. században a magyar katonaság körében az a szokás járta, hogy a kapitány előléptetés, vagy áthelyezés esetén a katonáit is magával vitte új állomáshelyére, a közemberekre az ilyen áthelyezés mindég csapás számba ment, mivel a házaikat és a kertjeiket (az úgynevezett katonakerteket) ott kellett hagyniok. A 16. században a vitézek emiatt igen sokszor panaszkodnak, s némi kárpótlást kérnek.

Zsoldatlan hajdú

A zsoldatlan hajdúkat, a kik élelmüket a szablyájukkal keresték, a 16. század közepén gazdátlan, uratlan vágj- fizetetten hajdúk-nak nevezték.x) Nagyon gyakran szabad legé- n yek-nek is mondják őket. ’) Általánossá azonban a szabad hajdú elnevezés lesz. A szabad hajdúktól mindig megkülönböztették a kóborló hajdúkat, kiknek szállásuk sem volt. Ezeket bitang hajdúknak is mondogatták. A szabad hajdúk a 16. század ötvenes éveiben kétfélék voltak. Egy részök az erdőkben élt, s onnét csapott ki a török utasokra és katonákra.*) Más részök a végvárakba szorult, a hol zsoldot és élelmet ugyan nem kaptak, ele a harezban ejtett zsákmány az övéké volt. Ebből éltek. Ezért nevezik őket a német nyelvű iratok szabad zsákmányotoknak (freibeutler) is.2) Ezek a szabad hajdúk tehát igazában önkéntes gyalogok voltak.3) 

 

Szabad hajdúk vitézsége

Mint védők is csodálatos embereknek mutatkoztak. A szabad hajdúnak első szokástörvénye volt, hogy a töröknek magát élve meg ne adja. Tudjuk, hogy Kaposujvárt a szabad hajdúk védték. A török elfoglalta e várat, de egy élő lelket sem talált ott. A hajdúk az utolsó emberig elestek. Fonód ostrománál ugyanez történt. A diósgyőri támadásnál a törökök egy csomó hajdút a pinczébe szorítottak. Mivel megadni magukat nem akarták, szalmát tömtek a pinczébe, s a hajdúkat elégették. Élve egyet sem keríthettek kézre.

 

Török levelek a szabad hajdúság megfékezésére

...a török már a legelső alkudozások és fegyverszünetek alkalmával a szabad hajdúság megfékezését sürgette. A míg a magyar tanácsosoknak és a magyar diplomatáknak befolyásuk volt az ügyek intézésére, a töröknek fentebbi kívánságára mindig kitérő választ adtak. Az 1545. évben például a hajdúk a török füvelőkre ütöttek s a lovaikat elhajtották. A nagyvezér a lovak visszaadá­sát sürgette. Ferdinánd követe azonban azt válaszolta, hogy a hajdúkat megfogni nem tudják 2), s így a lovakat vissza nem adhatják. Ugyanekkor Pozsgay Zsigmond komáromi naszádos kapitány és Ferdinánd követe a törököknek azon követelésére, hogy a hajdúkat fékezzék meg, azt felelte, hogy a hajdúk nincsenek ő felsége hatalmában, nincs is állandó székhelyük, mert az erdőkben kóborolnak. 3) Az 1547. évben a török ismét követelte a hajdúk megfékezését.4) Rusztán pasa meg azzal a kívánsággal állott elő, hogy az uszkókoknak nevezett szökevényeket Zágráb vidékére, a hajdúkat meg Nagyszombat és Galgócz mezeire telepítsék. Justide Argento követ e kívánság elfogadását ajánlotta, legalább nem pusztul el annyi bátor és erős férfiú!5) Bár a török is megígérte a martalóczok rablásainak megszüntetését, ígéretét egyik fél sem tartotta meg. A hajdúk ügye tehát tovább is napirenden maradt. Az 1559. évben a szultán ismét követelte a hajdúk megfékezését. A császári követ ezúttal is azt felelte, hogy a hajdúk nem ő felsége katonái; 1) de azért a békesség-tervezetbe mégis beleírták a hajdúk megfékezését. Verancsics egri püspök ezt az oktalanságot nagyon kárhoztatta. Ha — írja a békességre tett megjegyzései között — a török martalóczok a helyükön maradnak, a mi hajdúságunkat meg eltörlik, nagy bajok következhetnek az'országra.2)  [...] A magyar országgyűlésen aztán az udvar kezdeményezésére és határozott kívánságára törvényt hoznak a szabad hajdúk kiirtására. Hogy ez a gondolat nem hazai földben termett, hanem Bécsben született, világosan látszik abból is, hogy a törvény végrehajtására nálunk senki sem gondolt. Az 1563. évben azonban Ferdinánd újra követelte a hajdúk kiirtását. A magyar tanácsosok erre azzal feleltek, hogy a hajdúkat a végházakban lehetetlenség nélkülözniük. A hódoltsági falvakat is csak e hajdúk segítségével lehet megtartaniok és adóztatniok.3) A király ezúttal sem osztotta a magyar tanácsosok véleményét ; az 1564. évben ugyanis szigorúan meghagyta, hogy a pozsonyi országgyűlés határozatait végrehajtsák. Egyúttal a magyar kanczelláriát is felszólította, hogy szigorú parancsokat bocsásson a végheli kapitányokhoz a szabad hajdúk ellen.4) És ezentúl a főkapitányok kinevezésébe is bevették, hogy a szabad hajdúkat üldözniök és keményen büntetniük kell.6) 

 

Török kínzások

Mivel a szabad hajdúk a török vitézekben rettentő sok kárt tettek, s mivel a hódoltságiakat úgy menesztették mint a ludakat, a törökök kimondhatatlanul gyűlölték őket, s ha sikerült bennök egyet-kettőt megfogniok, rettentően megkínozták. A budai pasák és a bégek leveleiben olvassuk, hogy az elfogott szabad hajdúk csontjait lassan-lassan ízzé-porrá törték. Nagyon gyakran meg karóba vonták őket, s nehogy azonnal meghaljanak, a hegyezett karókat ülőkével látták el, s ily módon a belé vont hajdú öt-hat napig is elkínlódott. Szita Ambrust, az elfogott hajdú vajdát a családja szeme láttára elevenen megnyúzták. Másokat tűzés fogókkal szaggattak szét. De bármi kínra vették is e hajdúkat, a törökök soha el nem érték, hogy a megkínzottak ajkain csak egyetlen jajszó is hallassék. Ellenkezőleg! A legiszonyúbb kínok közt is a törököket csúfolták, vagy danoltak. A törökök gyűlöletét nem nehéz értenünk. Hisz a hajdúk miatt sehol nyugtok nem volt; mert e gyorslábú vitézek, mintha a földből jöttek volna elő, mindenütt megjelentek. Még a Konstantinápolyba vezető utakon sem járhattak miattuk nyugodtan. Mehemet budai pasa írja 1592-ben Bécsbe: „Akasztófától és karótól menekedett latrok várakban helyt találván, és hozzájok való képös latrokat melléjük gyűjtvén, erdőről-erdőre, nádról-nádra lopó módra az konstantinápolyi utakra jővén, az úton járó törö­köket, reájok ütvén, néha viszik, néha fekete orczával szaladnak."

Annál több becses és nemes vonást hüvelyezhetünk ki a hajdúk jelleméből. A 16 éves háború idején a tudós Gabelmann gyönyörködve szemlélgette a rettegett szabad hajdúkat. Az előkelőbb hajdú vitézek – írja – pompás török ruhákban járnak. Minden ruha darab rajtuk egy-egy győ­zelemnek az emléke. Dicséretes és vitézhez illő szokás, hogy a hajdúk az adott szót szentül megtartják.1) A tolvajokat nem tű­rik maguk között. Gabelmann szeme láttára fölakasztottak egy szabad hajdút, a kit lopáson értek. A strázsára kirendelt hajdút az őrhelyén haldokolva találták. Az éhség és a kimerültség pusztította őt el. De azért helyét el nem hagyta. A ki a 16. és 17. század kótyavetyélt figyelemmel olvasgatja, bámulva veszi észre, hogy az istenteleneknek és átkozottaknak mondott szabad hajdúk, mikor a vérük hullásával szerzett zsákmányt kardra osztották, a főtiszteken kívül az iskolának, az eklézsiának, és a prédikátoroknak juttattak belőle először.

A 17. század utolsó évtizedeiben, amikor a magyar katonát az éhség és a németek égő gyűlölete mindenütt földönfutóvá tette, a szabad hajdúk száma ismét mód nélkül megnövekedett. Nincs ebben semmi különös. Szarvasmarha-kereskedésünk haldoklóit, s a magyar haderő utolsó napjait élte. Mind a kettőt mesterségesen igyekeztek tönkretenni, hogy így a magyar nemzet erejét gyöngítsék. Az a mód, a hogy nálunk akkor a végbeliekkel bántak, a szolgálatot lehetetlenné tette Végbeli katonáink, hajtóink és pásztoraink tehát hogy megélhessenek, szabad hajdúkká lettek és zsákmányból éltek. Az ezen korban föl- és alájáró török követségek, aztán a kereskedők és az utazók az elszaporodott hajdúk miatt nagy veszélyben forogtak! Az erdők – jelentik 1664-ben – telve vannak hajdúkkal, a kik egész karavánokat fosztanak ki és vágnak le ! *) Még a Dunán járó hajókat is megtámadták. Amikor például Hornit kurír Törökországba akart utazni, Szőny mellett egy hajdú csapat kikötésre szólította föl a hajósokat. A hajó megijedt népe azonban nem mert megállani. Erre a hajdúk a hajóra lőttek. Végre is – jelenti Hornit kurir – ki kellett kötnöm, s a szabad hajdúknak ritter-zehrung-ot kellett adnom. Mire tovább bocsátottak.3

 
 
please do NOT follow this link