Könczöl Imre

Varga Károlyné: Könczöl Imre születésének
80. évfordulója
Emlékek...

"Őrizzük, tartsuk fenn emlékeinket,
gyűjtsük össze töredékeinket,
nehogy elvesszenek végleg,
s ezáltal is üresebb legyen a múlt,
szegényebb a jelen és kétesebb a jövő"

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki még láttam Őt, aki személyesen ismerhettem. Bennem maradtak a képek, amint a régi könyvtárban, a Kossuth utcai kis irodában a kályha mellé húzódva kevergeti a kávéját, s mi szavakban is melegedve ülünk körülötte. Néha kissé cinikus mosolyával, füstöt eregetve, ironikusan, csipkelődve beszélgettünk. De talán olyan régi, személyes élménye senkinek sincs, mint nekem. Hiszen diákkoromtól ismertem. Érettségiző diákként találkoztam Imre bácsival először. Bár sokan a nálam fiatalabbak is Imrének szólíthatták, nekem azért mindvégig Imre bácsi maradt, s ehhez hozzáfűződött az a tisztelet is, melyet iránta éreztem.

Székesfehérvárott jártam középiskolába, egy olyan változó világban, amikor az iskolánk neve is változott, profilja is. A tanítóképzőbe jelentkeztem, de mire érettségi vizsgát tehettünk, éppen pedagógiai gimnáziumnak hívták az iskolát. Sokszínű diákélet folyt ott, és sok nagyszerű tanár tanított bennünket. Akkor Ő Székesfehérvárott élt, s mint megyei vezető jött velünk Pestre egy kirándulásra, amelyet az énekkar országos első helyezésével kaptunk. A Margitszigeti Nagyszállóban aludtunk, s máig is emlékezetes, mennyire jó hangulatunk volt.

Érettségi után én Pestre mentem főiskolára, és fiatal tanárként találkoztunk ismét, amikor a 2. sz. iskolába kerültem magyartanárnak.
Amikor a könyvtárban először meglátott, természetesen nem ismert meg, hiszen én felnőtté váltam, kissé én is másnak láttam őt. Fürkészve vizsgálgatta az arcomat.

- Honnét ismerem én magát? - kérdezte. Aztán kezdtük idézgetni a történteket, elsősorban a székesfehérvári ismerősöket, s a hozzájuk fűződő eseményeket, de a szó legszorosabb értelmében a történelmet is.

Keveset beszélt magáról, sikereiről, kudarcairól, csalódásairól, szenvedéseiről. Alig tudtunk róla valamit. Mert nem csak én voltam akkoriban a könyvtár lakója, hanem tanítás után sokan a könyvtárban kötöttünk ki. Komplikált személyiség volt. Néha felfedeztem benne valami szerzetesi alázatot, prédikátori hajlamot, jelenségnek is ilyen volt. Nagyon szeretett beszélni, természetesen nem magáról. Az irodalomról, az írókról - költőkről, művekről, regényekről, versekről - a világról. Rólunk, a szűkebb és tágabb értelemben is. Óvatos volt, akadtak dolgok, amikről nem beszéltünk. Legfeljebb csak az összenézések, a szemek beszéltek. Hiszen akkor olyan világban éltünk, hogy sokan tele voltunk félelemmel, szorongással. Gyakran éreztük a nagy kétségbeesések pillanatait, a kilátástalanságot.

Máskor meg rajongtunk, lelkesedtünk. Tele voltunk bizakodással, reménnyel. Ady írja valahol: "A hit valami olyan portéka, mely minden korszak emberei számára akképpen jut, mint a kenyér." Ilyen táplálék volt számunkra mindaz, amit a könyvtárban magunkba szívtunk.

Valahol azt olvastam róla, hogy politikus könyvtáros volt a könyvtárigazgató. Én az előbbi megállapításról nem kívánok beszélni, hiszen akik ismertük, tudjuk, valóban az volt. A jelenlétével politizált.

Hitvallása volt, hogy a könyvtár legyen a szellemi élet központja. A palotai könyvtár valóban szellemi műhely volt. Szellemi műhellyé vált az Ő keze nyomán. Akkora csoda volt ez a 60-as években, amikor Palota, egy vidéki város olyan szellemiséget sugárzott a könyvtári esteken keresztül, amely az országban is kevés volt, s talán csak némely pestinek adatott meg.

Milyen megfeszített munkát, testi és lelki energiát igényelt a szervezés – az előadók meghívása, a pénz elővarázsolása. Pedig nem volt ott semmi fényűzés! Asztal és szék, székek, legfeljebb virág az asztalon. Talán ez sem volt dísz, kellék, hanem szimbólum. Virág – virágzás, mert a gondolat, amely ott megszületett, virágot hozott. És akik jöttek, éppen úgy egy fontos ügy megszállottjai voltak, mint Ő, aki létrehozta ezt az együttlétet, s mi, akik hallgattuk az előadókat, s tovább vittük a hallottakat.

Latinovits mondta a poétákról: „delejtű emberek”, művészek, - s ahogy sokan tartják – kiválasztottak. Valóban kiválasztottakat hívott meg. De talán ugyanilyen kiválasztottnak érezhettük mi is magunkat, akik hallgattuk, befogadtuk, mert a befogadás is szellemi erőfeszítést, nyitottságot, egyfajta együttgondolkodást kíván.

Kiket hívott meg? Nyilván a teljesség igénye nélkül idézem az emlékeket. Neveket felsorolni lehetetlen s nem is szeretnék rangsort felállítani. Csak akikre nem lehet nem emlékezni. A nagy „öregek” közül Veres Pétert. Most is látom magam előtt ősz fejét, hallom ízes beszédét, mintha nagyapámat hallgattam volna.

Tersánszky Józsi Jenőt. A maga kajánságával - még furulyázott is.

Jankovics Ferencet - aki a közeli Székesfehérvár, s környékén élte gyermekkorát, diákéveit. Nem véletlen néhány regényének témaválasztása, színhelye.

Gyurkovics Tibort, akit személyes kötődés is kapcsolt a városhoz. "Menj el Várpalotára, ott szeretnek téged..." - írja a versében.

Csoóri Sándort, aki akkor a fiatal költőnemzedék reménysége volt, akit még Pápáról ismert Könczöl Imre. Csoóri Sándor többször is járt a könyvtárban, s amikor irodalmi majális szervezésébe kezdett Imre bácsi a várudvarban, sőt Pusztapalotára is kimentünk gyalog, akkor is az elsők között volt, akit meghívott.

Nagy Lászlót - Szécsi Margitot. A fülemben cseng Nagy László kissé rekedtes hangja, ahogy saját verseit olvassa. "Ki viszi át a szerelmet?"

Csanádi Imrét - Rab Zsuzsát, Tornai Józsefet -, most is látom dinamikus mozdulatait. József Attilát olvas - elemez - Klárisok a nyakamon -. Itt értettem meg a verset, disszonáns képeit, József Attila lelkiállapotát.

Tatay Sándor, Jobbágy Károly, Somlyó György, Fekete Gyula, Mátyás Ferenc, Ladányi Mihály, Simon István szintén a könyvtár vendégei voltak. Ott őrzöm a dedikált példányokat a könyvespolcomon.

Hívott előadóművészeket is. Básti Lajost, aki jelenség volt. Hideg kimértsége, távolságtartása, előkelősége mellett magával ragadott bennünket művészetével.

Jancsó Adrienn, aki balladákat szavalt, Csernus Mariann kedves verseit mondta, Bodor Tibor, aki zseniálisan közölte a vers gondolatait, érzelmeit. Szenvedéllyel, a költő szövegét tisztelő pontossággal, jellegzetes artikulációval. Most is őrzöm az egyik verset - s az utolsó sorok akár a végrendeletem is lehetne:

"Szerettem, s szerettek. Nap csókolta arcom,
Nem vagy adósom, élet, váljunk el, nem haragszom."

Ezek a pillanatok voltak azok, amelyek igazságunkban erősítettek, hogy érdemes, s kell szárnyalni, s elhitették velünk, hogy nem vagyunk egyedül, sokan vagyunk, akik egyet gondolunk.

Nem hagyhatom ki a sorból Czine Mihály irodalomtörténészt, aki olyan szuggesztív egyéniség volt, hogy szuperlativuszokban lehetett róla beszélni.

Találkoztunk Krúdy Zsuzsával, aki sokat-sokat beszélt édesapjáról, hozzá kötődő kapcsolatáról.

És hát utána Könczöl Imrének köszönhetjük, hogy a város számára is felfedezte a Krúdy emlékeket. Bebizonyította, hogy Petőfit is szoros szálak fűzték Palotához. Helytörténeti munkái, Várpalota irodalmi kistükre című műve nélkülözhetetlen számunkra.

Szervezett irodalmi vetélkedőket, ott volt a kulturális seregszemléken, a március 15-i szavalóverseny megszervezésében is aktívan részt vett, gyakran ő választotta ki a kötelező verset, amelynek mindig volt aktualitása.

Honnan volt ennyi energiája? A végtelenségből? S hova tűnt? A végtelenségbe? A véges jelenségvalóságból a halhatatlanságba? A test, az anyag a földbe kerül, a lélek, a szellem elrepül, de itt marad a föld felett, kísértve, tanítva, élve. Kapocsként a múlt és a jelen között, hogy legyen jövő.