Könczöl Imre

Huszár Pál: Könczöl Imre könyvtárigazgató úr emlékezete

Őszinte tisztelettel és barátsággal köszöntöm mindazokat, akiket most összegyűjtött a tíz évvel ezelőtt közülünk végleg eltávozott Könczöl Imre könyvtárigazgató úr, mindannyiunk méltán tisztelt Imre bácsijának emléke. Az egykori barát, a néhai könyvtárigazgató évek múltán is eleven emléke összehozta Önöket, összehozott Benneteket egy tisztelgő főhajtásra. Szívem szerint most magam is Önökkel, illetve Veletek lennék, büszke örömmel vennék részt az emlékezésben és ünneplésben, de nem tehetem, mert a tanári hivatás kötelessége mást parancsol. Egyetemi elfoglaltságom miatt csak így, közvetve tudok osztozni ebben a tisztelgésben, de lelkiismeretem arra buzdít, hogy csatlakozzam mindazokhoz, akik fontosak érzik, hogy halála után egy évtizeddel is kifejezzék őszinte megbecsülésüket egy hallatlanul sokoldalú kultúrember: könyvtáros, helytörténet-kutató, irodalmár, művelődésszervező - és ki tudja, milyen meghatározások, címek tudnák még lefedni azt a széleskörű tevékenységet, ami Imre bácsi várpalotai munkásságát jellemezte.

Feltehető, sőt elvárható, hogy többen, többféle aspektusból vizsgálják ma Várpalotához kötődő, a település valódi városi rangját célzó nemes fáradozásait. Joggal tehetik, hiszen valóban nehéz lenne természettudományos, de akár filológiai pontossággal is behatárolni, mivel is foglalkozott Könczöl Imre várpalotai évei, évtizedei alatt. Elmondhatják, hogy könyvárat teremtett úgyszólván a semmiből, hogy példát adott a település iránti önzetlen elkötelezettségből, az értelmiségi felelősségtudatból. Elmondhatják, mert mindez így igaz. Mindannyian tudjuk, hogy egy települést nem a lélekszám, nem az infrastruktúra, az intézmények száma - még csak nem is a hatalom elhatározása tesz igazán várossá. Ennek a tudatnak a lakosság, a városi polgár szívében kell megjelennie, ezt pedig leginkább a szó legnemesebb értelmében vett kultúra idézheti elő, teremtheti meg. Könczöl Imre könyvtárigazgató úr - nekünk, kiválasztottaknak, akiket az élet azzal tüntetett ki, hogy ismerhettük őt, sőt barátságban lehettünk vele, nekünk tehát: Imre bácsi - éppen ezen a területen alkotott maradandót, sőt halhatatlant. Ezzel írta be nevét minden időkre nem csupán a város történetébe, de a városlakók közül sokunk szívébe, lelkébe is.

A história tanúsítja, hogy csak az igazán jelentős tettek nem hullanak ki az idők rostáján. Büszke örömmel mondhatom, hogy Könczöl Imre tettei évek múltán is ilyennek bizonyultak, hogy mindezek méltóak az utókor megtartó emlékezetére, hogy mindezekre évek, évtizedek múltán is érdemes visszaemlékeznünk, mert hatásukban ma is közöttünk vannak, tehát élnek. A hátramaradottak ősi kötelessége, hogy a büszke örökös, a jó gazda féltő gondosságával számba vegyék mindazokat a maradandó értékeket is, amelyekkel Könczöl Imre ezt a várost gyarapította.

Reménytelen dolog lenne most arra vállalkoznom, hogy Imre bácsi teljes tevékenységi körére emlékezve mindazt megpróbáljam bemutatni, amit településünkért a Várpalotán töltött évtizedei alatt végzett. Szabad legyen hát egyetlen tevékenységi területét kiemelnem, ami talán a legmélyebb nyomokat hagyta lelkemben!

Azt hiszem, sokunk számára jelentettek maradandó élményt az 1960-as évek második felében rendezett "Könyvtári Esték", amelyek során nem csupán a magyar irodalom több kiváló alkotásával ismerkedhettünk, de - Imre bácsi szerteágazó személyes kapcsolatainak köszönhetően - szerzőikkel is személyes kapcsolatba kerülhettünk. Minden bizonnyal sokan szerettünk volna gyermek-, de ifjú-, sőt felnőtt korunkban is közvetlenül találkozni egy-egy irodalmi mű főhőseivel, szerettünk volna szólni hozzájuk, még inkább pedig azt, hogy ők szóljanak hozzánk. Szerettük volna arra kérni őket, hogy fedjék fel nekünk - egyébként: mások számára - megfejthetetlen titkukat. Iskolai tanulmányaink egy-egy felejthetetlen irodalomóráján valóban sikerülhetett ez a megismételhetetlen csoda, amiért valójában érdemes a tanítás során irodalommal foglalkozni.

Könczöl Imre könyvtárigazgató úr említett szervezésében azonban az irodalmi hősök mellett alkotóik is karnyújtásnyi közelségbe kerültek hozzánk: láthattuk arcukat, hallhattuk hangjukat, meggyőződhettünk embervoltukról, megtapasztalhattuk mindazon vonásaikat, amelyekben hasonlóak hozzánk. Legtöbbjük esetében sajnos már az ige múlt idejű alakját kell használnom, hiszen azóta már "odaát" alkotják műveiket, hogy az örök emberi sorsban is követve őket majd ismét tudói lehessünk titkaiknak.

Így válhatott személyes ismerősünkké az egyébként megközelíthetetlen, akkor már a kommunista hatalommal is dacoló Veres Péter, az örökifjú és az élet kelyhét örömeiben és keserveiben egyaránt mindig fenékig ürítő Tersánszky Józsi Jenő, az örök emberért méltán aggódó Somlyó György, a költői felelősségét mély átérzéssel vállaló Tornai József, a nemzetet örökkön féltve féltő Erdélyi József - és még jó néhányan az akkori legnagyobbak közül.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy minderre akkor került sor, amikor íróink legjobbjai nem tartoztak igazán a kommunista hatalom kegyeltjei közé, amikor a hírhedt három T: tilt, tűr, támogat közül ezeknek az alkotóknak legfeljebb a tűrés, a megtűrés juthatott a magát munkás-paraszt kormánynak nevező, de valójában idegen érdekeket szolgáló hatalom részéről. Az 1956-os szereplése miatt üldözött, majd mellőzött - némi túlzással Várpalotára száműzött - Könczöl Imre a kegyetlenségében egyszer már általa is megismert hatalom rosszallását, esetleges újabb lesújtását: alkalmasint ismételt internáltatását is kockáztatta a név szerint csak részben említett írók meghívásával és várpalotai szerepeltetésével.

Mindezzel az írók maguk is teljes mértékben tisztában voltak. Nem véletlen, hogy Veres Péter - példás bátorsággal! - így kezdte 1965. április 29-én várpalotai szereplését: "Ha van önök között rendőrspicli, vagy egy harapós tanácselnök, ne fáradjon már mondataim lejegyzésével. Ha akarja, kölcsönadom neki jegyzeteimet." A politikában sem járatlan Veres Péter jól tudhatta, hogy kijelentésével bizony nem járt messze az igazságtól, valójában ma sem tudhatjuk: volt-e jelen besúgó - s ha igen: mennyi - annak a rendezvényünknek valóban népes közönségében. Azt sem felejthetjük el, hogy a nyilvánosság azokban az időkben bizony még egy országosan ismert és méltán megbecsült írónak sem jelentett védelmet a haragvó hatalom ellenében.

Ezek figyelembevételével kell szemlélnünk a nemzet iránti felelősséget mindig mélyen átérző Könczöl Imre könyvtárigazgató úr ezirányú tevékenységét. Be akarta kapcsolni az alig valamivel korábban várossá lett települést a magyar irodalom vérkeringésébe. A filológusok feladata lehet majd annak kiderítése, miként csapódtak le várpalotai élményeik az itt megfordult írók későbbi műveiben.

Az kétségtelen, hogy számunkra, az akkori fiatal várpalotai értelmiség számára maradandó élményt - talán nem túlzás így fogalmaznunk: egész életre szóló népi-nemzeti elkötelezettséget - jelentettek ezek a személyes találkozások a magyar irodalom akkori legkiválóbbjaival. Könczöl Imre így vett részt a városteremtésben, így adott a történelem emlékezetére méltó példát az irodalom élet-közelbe hozásáról. Bizony kevés - a miénkhez hasonló adottságokkal rendelkező - település mondhatta el magáról akkoriban, hogy irodalmunk legjobbjait látta vendégül, akik a veszélyes időkben is hangfogó nélkül nyilatkoztak nálunk: irodalomról, életről, akkori társadalmi-politikai viszonyainkról.

Mindezt egyértelműen Könczöl Imre veszélyeket is vállaló fáradozásainak köszönhetjük. Nélküle mindezen élményekben, szellemi-lelki gyarapodásban nem lehetett volna részünk. Jó, hogy megtette. Jó, hogy önmagát, egészségét sem kímélve fáradozott a városért, érettünk. Hálás szívvel emlékezhetünk az 1966. évi pusztapalotai irodalmi majálisra, ahol Bodor Tibor felejthetetlenül szép tolmácsolásában sokan először hallhattuk Simon István "Pálinkafőzők" című, csodálatos humorú versét. Így hozta nekünk Imre bácsi karnyújtásnyi, sőt tapintható közelségbe a magyar irodalmat annak minden szépségével és hétköznapi bájával együtt.

Folytathatnánk a sort - hittel hiszem, meggyőződéssel vallom: lesz is majd, aki folytatja, mert érdemes a folytatásra -, sorolhatnánk egykori könyvtárigazgatónk valóban áldásos itteni munkálkodásának újabb és újabb területeit, ahol kivétel nélkül a várost, annak lakóit kívánta szolgálni, szellemi-lelki javakkal gyarapítani. Ezek az érdemek egy évtizeddel Imre bácsi halála után is elevenen élnek, sőt hatnak ránk, egykori résztvevőkre, de rajtunk keresztül másokra is. Ha igaz az a mondás - márpedig valóban igaz! - miszerint csak az hal meg, akit elfelejtenek, úgy Könczöl igazgató úr, Imre bácsi ma is közöttünk él tetteiben, értünk végzett fáradozásaiban, amelyek minden idők emlékezetére méltók. Úgy emlékezünk rá méltó módon, ha elsősorban arra gondolunk, mit tett városunkért, mit tett érettünk, barátaiért.